Az egységsugarú futballnézőnek is feltűnhet, mi több fel is tűnik, hogy a vébé nem hozott kimagasló színvonalat, szemkápráztató játékot, annál több szenvedést, nyögvenyelést, bekkelést, enerváltságot. Egy ismerősöm megjegyezte, hogy soktíz meccset kellett várni az első tényleg szórakoztató meccsre. Igaza van, noha amúgy futball ügyben szinte semmiben nem értünk egyet.

De miért lehet mindez?

A hajtás után mondjuk.

Mire négy évente eljutunk a futball vébéig, az adott szezonban véget érnek a bajnokságok, lezajlanak a nemzeti kupák, a BL, az előző szezont záró szuperkupák, a tárgyszezont bevezető felvezető meccsek, haknitúrák, a vébét megelőző felkészülési mérkőzések, satöbbi.

Azaz, ha csak a tétmeccseket nézzük, a világfutball lényege már megtörtént mire eljutunk a vébé nyitányához, ahová a topcsapatok kulcsjátékosai, heti három meccses terhelést és sebtiben összerántott vébé felkészülést követve érkeznek. Az alapemberek, kulcsjátékosok a szezonban lezavart 50-60 meccsel a lábukban kezdik a vébé-re való felkészülért, meglehetősen komoly terhelést követően, bajnoksággal, kupával, BL-lel a hátuk mögött.

Ekkor jön a képbe a szövetségi kapitány, aki ha a fent említett kritériumoknak megfelelő játékosokra kénytelen építeni a keretét, vesztes pozícióból és a 22-es csapdájából indul. Miért? Hát azért, mert mindenki a kulcsjátékosokban bízik, tőle várja az eredményt, hát hiszen a bajnokságban, a kupában és a BL-ben is megmutatta, azaz nem kihagyhatók, viszont elfeledve azt a tényt, hogy ezeknek a játékosoknak már szinte semmi idejük a válogatottra, velük nem lehet hosszú edzőtáborokban gondolkodni, letudják a kötelezőt, a címeres mez iránti elvárást, azzal az elánnal, mintha koszorúznának a nemzeti ünnepen, mert kötelező.

Azaz a szövetségi kapitányoknak vannak kötelező figuráik, akik viszont valójában nem alkalmasak a szerepükre, mire eljutunk a vébéig.

Kimondhatjuk tehát, hogy a vébé-n nincs esélyük a csúcscsapatok kulcsjátékosainak és azon válogatottaknak sem, akik ezekre az emberekre építenék a játékprofilt, vagy taktikát, mert a játékosoknak sem idejük, sem erejük, sem pedig motivációjuk nincs arra, hogy komolyan odategyék magukat. Fokozottan rosszabb a helyzet, ha az adott játékosok már a sztárstátuszuk csúcsán vannak, mivel már kellő győzelem és dicsőség van a tarsolyban ahhoz, hogy nehezen legyenek motiválhatók egy újabb komoly megmérettetésre. Különösképp igaz ez akkor, ha volt világ, vagy Európa-bajnokokról beszélünk.

Mindehhez csatlakozik a kor kérdése, de csak másodlagosan, mégpedig abban az összefüggésben, ameilyen összefüggésben a kor, a karrier és az abban elért sikerek összefüggenek. Kivételek természetesen vannak, de az általánosság az, hogy az idősebb sztárjátékosok fáradtabbak, az adott szezonban jobban elhasználtak, kevésbé éhesek a sikerre és így nehezebben motiválhatók.

Kivétel mindez alól, ha a szövetségi kapitány a klubcsapatoknak nem a kulcsjátékosaira, alapembereire tud építeni, mert mondjuk a rendelkezésre álló játékosok kiegészítők a csapatukban, vagy funkcionális szerepet töltenek be, vagy épp mondjuk jókor voltak sérültek, mellőzöttek.

Ha a fentieket végig gondoljuk, már nem is meglepő Németország, Spanyolország, Argentína, Portugália sikertelensége, hanem sokkal inkább törvényszerű és meg is magyarázza, miért nem VILÁG bajnokság a vébé. A kiscsapatok relatív sikerének és a defenzív futball térnyerésének okait is itt érdemes keresni, mert míg a kiscsapatoknak van idejük a felkészülésre, viszont tehetségük nincs a kreatív támadójátékhoz, vagyis abból főzik az ebédet, amit a spejzben találnak.

És franciák?

A csapat átlagéletkorából, a játékosok csapatainak vizsgálatából, a lejátszott meccsek számából és a kulcsszerepben játszó Pogba-Mbappé páros relatíve alacsony terheltségéből és sikeréhségéből, valamint abból, hogy a Grízember korántsem tölt be olyan fontos szerepet mint a klubcsapatában, jól következik az, hogy a stabil középpályára valamint a két említett kulcsfigura sebességére építő rémesen egyszerű taktika miért hozta, hozza a franciák sikereit és miért lehetnek akár a végső győzelemre is esélyesek.

És a brazilok?

Neymar, mint a világ egyik legjobbja a topligák alatti színvonalú francia bajnokságban gyűjti az érdemeket életkorában tökéletes, terheltsége alacsony és épp a vébé felkészülés előtt és alatt volt sérült, illetve „sérült”. Paulinho kiegészítő ember, Coutinho pedig az igazolása okán mentesült a BL teendők alól, valamint szintén sikeréhes.

És a belgák?

Ők a tökéletes példa az elsővonalból és az elsővonal másodvonalából összerakott, de kitörni vágyó játékosok motivált összességére.

És uruk?

A vébé egyik legcsúnyább futballt játszó csapatáról ne beszéljünk, de arról igen, hogy Cavaniban mekkora a bizonyítási vágy és, hogy egyébként egy Lalyost is a soraiban tudó csapat egyébirányt mennyire defenzív.

És az angolok?

Anglia meglehetősen jó szelet fogott ki azzal, hogy a fenti sikerkritériumoknak megfelelő kulcsjátékosok alkotják a csapat gerincét. Motiválhatóak, jó kondiban, viszonylagosan egymás közelségéből.

-

Összességében tehát nem tévedünk sokat, ha azt mondjuk, hogy a vébé ma nem több, mint a világfutball ligakupája, ahol muszáj elindulni, de jól láthatóan korántsem a legfontosabb, aminek okán nagyon eltérő motivációval vágnak neki a felek, mert míg sokaknak ez egy kitörési lehetőség (amiből aztán csúnya pofára esések következnek menetrend szerint), addig sokaknak valami kötelező letudandó, ahol a fődíj is mindössze annyi, mint a topfutballisták egyéves jövedelme.