Hónapok óta zajlik a Neymar körüli mizéria és, ha tele vele mindenünk, ha nem, nem kerülhetjük meg, mert valós ügyről van szó. És ha képtelenek vagyunk is egyértelmű válaszokkal szolgálni pillanatnyilag, érdemes néhány karaktert szánni a témára, főleg, ha találunk is egy nagyjából elfogadható forgatókönyvet. És lehetséges, hogy találtunk.

A Barcelona utóbbi bő évtizedének két meghatározó eredményes, sikeres időszaka volt, az egyik Guardiola nevéhez köthető, a másik pedig az MSN-hez. És mindkettőnek voltak határozott egyedi vonásai.

A Guardiola-korszak még akkor is elsősorban a játékrendszerről szólt, ha tudjuk, hogy voltak kiemelkedő és pótolhatatlan egyéniségei. A középpontban természetesen Messi áll, de nyilván nem feledhetjük a középpályát sem a mára legendássá vált „építőköveivel”. Ahogy nem feledhetjük az akkor döbbenetes hatást kiváltó játékrendszert, valamint az azóta többször is megénekelt nagyon mély hátteret és bonyolult összefüggéseket. Ami számomra ebben a posztban kiemelésre érdemes, hogy a korszak legfontosabb momentuma a csapat, mint egység, illetve a csapat, mint elsősorban játékosok összessége, nem pedig elsősorban a játékosok, mint egyéniségek.

Más a helyzet azonban az MSN-nel, ahol már inkább láthatjuk az egyéniségeket. Három, ideális pillanatban egymásra találó világklasszis elsősorban egyéni megoldásait, még akkor is, ha a trió - ,mint egység - kiváló együttműködése vitathatatlan. Az a korszak elsősorban arról szólt, hogy adott ez a három kivételes képességű játékos, akik önállóan megoldják a támadásépítést, mögöttük pedig a csapat így inkább koncentrálhat a stabilitásra, a védekezésre. És, hogy mi a különbség a kettő között?

Nos, leginkább az idő. Nem nehéz belátni, hogy csapatot építeni hosszabb folyamat, mint megszerezni három klasszis játékost. Cruyffnak is évekre volt szüksége ehhez, míg Guardiola hiába bizonyított alig néhány hét közös munka után eredményekkel, rendelkezésére állt egy év a B-csapatnál, ahonnan gyakorlatilag kész tervekkel és játékosokkal (például Busquets, Pedro) érkezhetett meg az első csapathoz. (Itt teszem hozzá, hogy neki legalább volt terve!)

Ezzel szemben Luis Enrique annyiban volt könnyebb helyzetben, hogy kapott egy – akkor még – jól működő és korban ideális csapatot, valamint a triót is, amely „önállóan” megoldotta a „nehezét”. Mert, ha nem is oldott meg mindent, egyértelműen jelentős alap volt arra, hogy a csapat gyorsan sikeres lehessen. És hol tartunk most? Nagyjából két szék közül a pad alatt.

Kimagasló egyéniségünk egy maradt, Messi, aki tulajdonképpen „egyedül” majdnem meg is old mindent. Viszont! Évről-évre érezhető a szándék a pihentetésére, időzítése a kiemelten fontos meccsekre, nyilván nem fogunk meglepődni azon, ha ez a tendencia folytatódik, és egyre erősebben érezhető lesz a jövőben. A csapatjátékunk ezzel együtt erősen fogható, de legalábbis nehezen mondható kielégítőnek. Még nagyobb baj, hogy tavalyig koncepciónk se volt, a múlt időt pedig azért írom, mert őszintén remélem, hogy mostantól lesz!

Ami viszont állandó maradt: az elvárás, hogy AZONNAL eredményeket produkáljunk. Ennek pedig – ha elfogadjuk a fentebb leírtakat – két útja van. Egy kiválóan működő csapat, vagy annyi klasszis játékos, akik mellett a csapat ugyan „másodlagos”, mégis képesek a tudásukkal, tehetségükkel hozni az eredményeket. Ám a különbség a kettő között változatlan.

A csapathoz továbbra is idő kell, két év eltelte után talán joggal feltételezzük, hogy Valverdének az nincs, mint ahogy talán eleve a képességei sem ahhoz, hogy felépítsen egyet. Adott tehát a másik lehetőség: „beszerezni” azokat az egyéniségeket, akik áthidalják a problémát. Magyarán: jelenlegi helyzetünkben elkezdeni a csapat fiatalítását és vállalni a hosszabb folyamatot, amely idővel eredményre vezet, vagy elhozni Neymart, reménykedve abban, hogy az MSN újbóli feltámasztásában van még annyi tartalék, hogy – egy-két évre - lenyugtassa a közvéleményt a gyors eredményekkel. Eredmény alatt pedig érthető először is a látványosabb – vagy egyáltalán a - játék, másodszor pedig a trend fenntartása, ahol minden évben újabb és újabb trófeák kerülnek a múzeumba. Zárógondolat következik.

Azt gondolom, ha(!) felfedezhetünk elfogadható motivációt Neymar leigazolására, ez utóbbi lesz, remélve, hogy ez időt ad a fiataloknak, valamint időt ad a klubnak is arra, hogy elfogadtassa a helyzetet a folyton türelmetlen közvéleménnyel és szurkolókkal. Nem akarunk mi mindenáron Neymar mellett érvelni, nem tudjuk, egyáltalán jóra vezetne-e a visszatérése. A posztnak sem ez a szándéka. Az viszont igen, hogy gondolkodásra buzdítson, ahelyett, hogy elfogult érzelmi alapon ítéljük meg egyáltalán a lehetőségét is annak, hogy ismét a Barça játékosa legyen.

Kockázatos? Igen. Egyértelműen. Mindenképpen eredményre vezet? Nincs rá garancia. De ha sikerül az MSN „feltámasztásával” megadni az időt a csapat érdemi(!) fiatalítására, akkor pozitív lehet a végeredménye.