Tegnap óta forgatom magamban, vajon mi lehet az oka ennek a szélsőségesen bekattant szurkolói vágánynak, amely képtelen bármi pozitívumot találni a Barcelonában, emellett pedig képes teljesen irreleváns eseményeket is a #mindenkiout mantrához kötni. Ha gyorsan akarok választ adni, megtalálhatom abban, hogy Magyarországon ma olyan szintű divat lett kritizálni, fanyalogni, panaszkodni, neadjisten’ nyavalyogni, hogy az elkerülhetetlenül beszivárog mindenhova, ha pedig már beszivárog, miért ne szivárogna be ide is? Ha viszont megpróbálok mélyebbre tekinteni, ugyanoda jutok, ahova egy ideje már mindenki: a Pep-csapathoz. Is.

Ha csontig vissza akarjuk bontani a Barcelona mára klasszikusnak tekinthető, cruyffi filozófiáját, egy dologhoz valószínűleg mindenképpen eljutunk: a dominanciához. Amely dominanciát a hetvenes években totálisnak neveztek, majd később az angol szakírók – szerintem találóan - megalkottak rá egy másik szót: abszolút.

Akár totális, akár abszolút, a lényege egy dolog lesz: ez a futballfilozófia bevallottan abban domináns, hogy teljes mértékben figyelmen kívül hagyja az ellenfelet. És mivel éveken keresztül láttuk élőben, tudjuk, mit is jelent ez a pályán. A csapat mögött áll egy egyértelműen körülhatárolt játékrendszer, amely játékrendszer olyan mértékben dominálja a pályát, hogy a játékosok akkor sem hagynak fel vele, amikor kintről ránézésre indokolt lenne. Ráadásul nem csak a játékban, de a kifelé irányuló kommunikációban is megjelenik ugyanez a gondolkodásmód.

Például amikor Xavi a játékrendszerben való feltétlen hitről beszél, de akkor is, amikor a legdurvább, Mourinho gerjesztette háború csúcsán sem sikerült egyebet kihúzni a csapatból, mint hogy: csak saját magunkkal foglalkozunk, saját magunkra koncentrálunk. Mert ez utóbbi persze udvarias, sportszerű is, mégis jól rámutat a szavak mögött húzódó hitvallásra. De mi történik akkor, ha a keret már nem alkalmas erre a dominanciára, de a szakmai stáb is legfeljebb a szavak szintjén ragaszkodik a klub ezen értékeihez, lényegében csak azért beszél erről, mert külső elvárás nehezedik rá? Nos, nagyjából az, amit most látunk: egyfajta tudathasadásos állapot.

Mert a kommunikációban ugyan kifelé megjelenik a szándék visszatérni ezekhez az alapokhoz, viszont szezonról szezonra vagyunk kénytelenek szembesülni azzal, hogy hiába álmodozunk arról, ez a Barcelona egyszerűen nem hagyhatja figyelmen kívül az ellenfeleket. Semmilyen szinten nincs meg az a dominanciánk, ami ehhez kellene, az ellenfelek pedig nem fogják megtenni azt a szívességet, hogy a dicsőséges múltunk kedvéért lemondjanak a saját céljaikról. És mivel mi nem kényszerítjük őket erre, már meg is tehetik, hogy ne mondjanak le. És mi történik a szurkolókkal, ha szembesülnek ezzel?

Először is megjelenik egy rossz értelemben vett arrogancia, amelynek talán az is oka lehet, hogy hozzászoktak ahhoz, az ellenfeleket nem szükséges minősíteni, hisz úgysincsenek ráhatással az eseményekre. Másodszor pedig azért lesz rossz értelmű ez az arrogancia, mert már nincs mögötte semmilyen alap. Ha pedig ezt felismertük, egy lehetséges út áll előttünk: átértékeljük a csapatot, a jelenlegi futballkörnyezetet és elkezdünk foglalkozni az ellenfelekkel. Valamint elkezdjük az eseményeket adott kontextusba helyezni és annak tükrében minősíteni mindent.

Mivel több alkalommal ki is mondtam, én magam sem vagyok elégedett Valverdével. Nagyon nem tetszik az, hogy évek óta nem látszik semmilyen előrelépés, szervezettség, jövőkép. De amíg egy Granada elleni vereségben jogosnak érzem számonkérni egy irgalmatlanul drága csapat kilátástalan(! és itt a hangsúly ezen van) vergődését, egy igenis komoly erőt képviselő és iszonyatosan kellemetlen stílusú Getafe ellen – ahol ráadásul évek óta hagyományosan megszenvedünk – már nem.

De idevehetném a Dortmundot is, amely csapat értelemszerűen Európa élvonalához tartozik, ott már eleve érthetetlen számomra irreális elvárásokat támasztani. Sem előzetesen, sem utólag. Ha viszont már elvárások és esélyek szóba kerültek, talán megérdemel ez is néhány szót.

Az addig nem hamis kép, hogy a Barcelona keretének, erejének és Messinek köszönhetően a Bajnokok Ligája egyik esélyese idén is. Az viszont már nagyon is hamis, ha az esély szót összekeverjük az elvárás fogalmával, vagy közelebbről a „nekünk ez kijár!” hozzáállással. Márpedig nem egy esetben ezt érzem ki abból, ha bárki is szeptember végén elvesztett BL-ről és elbukott bajnokságról beszél. (És vannak ilyenek, nem véletlenül említem meg.)

Ha az esély szót elvárásként kezeljük, úgy teszünk, mintha még mindig élne az a totális dominancia, amit visszavágyunk, miközben ez valójában a csodacsapat idejében sem volt feltétlenül értelemszerű. Márpedig ott tényleg brutális mértékben domináltuk az egész világ fociját. Jelenleg viszont totális dolog csak egy van: figyelmen kívül hagyni az ellenfeleket, totális aránytévesztés.

Az ellenfelek egyáltalán nem azért lépnek pályára, hogy testközelből csodálhassák a fantasztikusan hatalmas Barcelonát, nekünk pedig semmi alapunk nincs elvárni ezt. Se a játékosoknak, se a szurkolóknak. Az ellenfeleknek igenis megvan a saját céljuk, azért igenis tesznek, ha pedig mi nem vagyunk képesek a saját akaratunkat rájuk erőltetni, akkor ne csodálkozzunk azon, ha pontokat vesztünk, vereséget szenvedünk, vagy éppen nem leszünk Bajnokok Ligája győztesek.

Mielőtt pedig elkezdünk lekicsinylően leszólni egy Getafe elleni győzelmet idegenben, talán érdemes lenne végiggondolni, amire megpróbáltam rávilágítani a máris hosszúra nyúlt posztban.

Egyéni értékelő:

ter Stegen – ha valaki látta a meccset, nem is kell külön részleteznem, ha nem, bárhol megtekinthető a zseniális villanása. Tele van vele a média - 10

Firpo – érdekes (nem az), milyen szinten célpontja lett a csapattal szemben támasztott általános türelmetlenségnek. Első éve, váratlanul került mélyvizbe, azt gondolom, a minimum, hogy türelmesek vagyunk vele szemben, nem kérjük számon rajta, hogy alig néhány hét után miért nem klasszis egy egyébként is második sorba érkező játékos. A gólján túl is azt gondolom, hogy korrekt erősítés volt, nem csupán a tavalyi égető poszthiány betöltése - 8

Lenglet – azzal, hogy nem hagytuk annyiban és felvettük a Getafe provokatív – néhol inkább tahó – stílusát, két dolog történt. Egyrészt örömteli, hogy beleálltunk a szituációba, mert jól megmutatta az elszántságunkat, az akarásunkat. Másrészt viszont borítékolható volt, hogy a lapok színében mi fogunk rosszabbul kijönni belőle. Jogos volt a kiállítása, de nem hibáztatom, számomra azt mutatja, hogy keményen megharcolt egy mindent a fizikai kontaktra lefordító csapattal - 6

Piqué – nem újdonság, hogy ha futnia kell, könnyen verhető, de ez tulajdonképpen mindig is így volt, nem „kellett” öregednie hozzá. Ugyanakkor statikus játékban még mindig megbízható, a levegőben uralja a tizenhatost, valamint érezhető rajta, hogy a fizikai korlátait hatékonyan tudja rutinnal kipótolni - 7

S.Roberto – Semedót pihentetni kellett, ez az egyetlen oka, hogy elfogadom a kényszerposztját - 6

Busquets – azt gondolom, mihelyt kapott két igazán használható társat a középpályán (ld. lentebb), azonnal érezhető, mennyivel komfortosabban és hasznosabban van jelen a pályán. Nem is kell azt magyarázni, hogy a pályafutása végső szakaszában jár, de így esély adódott arra, hogy szépen zárhassa el az utolsó éveit - 7

Arthur – a klasszis játékosok mindegyikének van olyan jellegzetes testtartása, mozdulat(sor)a, amely alapján akár a sziluettjéből nagy magabiztosággal fel tudja ismerni őket, aki akár csak néhányszor látta a pályán. Nos, neki idén lett nagyon szembetűnő, ahogy a saját kapu felé állva kezdi meg azt a forgolódást a labdával, ami akár Xavira is hasonlíthatna, ha nem lenne ott az a bizonyos jellegzetes mozdulatsor kitétel. Ha van játékosunk, aki erre a szezonra – váratlanul? – erősen ráközelített a kulcsember minősítésre, az valószínűleg ő lesz. Nagyon tetszik, amit most már következetesen látok tőle, pláne azért, mert lényegesen támadóbb szellemben játszik, mint tavaly, ezzel a kevesebb terület ellenére is kulcsa annak, hogy mutatkozzon váratlanság, kreativitás, ötlet a támadójátékunkban. Ami külön tetszett tegnap: úgy is a csapat egyik legjobbja volt, hogy gyakorlatilag levegővételt nem hagytak neki a pályán - 9

de Jong – ha már kulcsember, azt gondolom, máris bizonyságát láttuk annak, hogy az okos játékosok milyen gyorsan megértik egymást, milyen döbbenetesen gyorsan képesek kialakítani egymással a jó kapcsolatot a játékban. Világos, hogy Arthurral gyakran keresik egymást a pályán, hozzáteszem, az is nagyon gyorsan kiderült, hogy Messi is keresi őt – és viszont –, ez pedig nem véletlen. Hiszek abban, hogy a személyében Leo kapott egy olyan játékost, aki fejben elég gyors hozzá, ezzel pedig jelentős támogatást kap az ő játéka is. Amikor majd rendbe jön - 7

Griezmann – nincs még túl sok alap igazán megítélni őt, ami eddig látszik, hogy gólokra inkább akkor számíthatunk tőle, ha középen van/lesz, addig viszont örömmel üdvözlöm, milyen hasznos az összjátéka pontossága és a gyors reakciói a támadóharmadban. Mert tavaly például nagyon hiányoltunk egy ilyen játékost, tekintettel arra, hogy Suáreznek továbbra sem a finom és gyors labdajáratás lesz az erőssége - 7

Perez – nyilván nem tudom, mennyiben befolyásolta őt a héten aláírt új szerződés, de azt mondom, tegnap megmutatott valamit abból, ami miatt kiérdemelte. Példa erre, amikor az első félidőben reménytelenül hátrányos helyzetből szerzett labdát és jutott be a tizenhatoson belülre azzal együtt, a másodikban pedig gondolkodás nélkül kapura lőtt, amikor lehetősége volt rá. Ez utóbbi végül magabiztossá tette a győzelmet, valamint izgalommentessé a végét. Ha pedig általánosságban próbálom megfogni a (fiatalok) szerepét, Contéra fogok utalni, aki kimondta a nyilvánvalót: (jelenleg) a Barcelona intenzitással verhető meg. Ezt pedig egy dologgal tudjuk ellensúlyozni: sokat/többet és intenzíven mozgó játékosokkal. Ahogy az például Perezre alapvetően jellemző akkor is, ha érdemlegeset minden alkalommal nem tud nyújtani a pályán – 7

Suárez – bántóan és szembetűnően lassú lett, ez pedig egyre inkább feltételezi, hogy ne feltétlenül első számú játékos legyen a posztján. Csak ahhoz ugye kellene a teljes keret, hogy elkezdődhessen a folyamat. Gólszerzőként még mindig imponálók a mutatói, ugyanakkor esélyes, hogy következetesen negatívumként lesz minősíthető a játéka, amikor nem győzünk - 8

Semedo – adja, hogy az Interre volt pihentetve.

Rakitic – tulajdonképpen jó megoldás lehet Vidallal felváltva meccsek végén bebiztosítani a középpályát, azzal együtt pedig a csapatot, bár látok benne annyit, hogy emlékezetes meccsei is lehessenek ebben a szezonban. És akár a következőben is, csak már nem nálunk.

Todibo – ha eddig nem is kapott lehetőséget, Lenglet hiányában fog.