A Párizs-Barcelona expressz megérkezett, kitört a pályaudvarról, lerombolta a Sagrada Familiát, rápisált a Camp Nou gyepére, ivott egy Estrellát, leporolta magát és mint aki jól végezte dolgát, hazament. Mert amúgy jól végezte dolgát. 

Nincsenek könnyű helyzetben ma azok, akik a remontada idején túl sokat szajkózták, hogy mekkora egy rakás fos a PSG és ezért nincs értelme az ilyen összevásárolt olajcsapatoknak. Annak ellenére, hogy igazuk van, egy ilyen zakó után azért megbán az ember 1-2 meggondolatlan kijelentést.

Mivel azonban az akkori PSG olyan távol van a mai PSG-től, mint az akkori Barca a mai Barcától (csak pont az ellenkező irányba), így a korábbi kijelentések részben védhetők, viszont ma már gyakorló hülyének kellett lenni ahhoz, hogy az egyetlen verhető csapatot lássuk a sorsoláskor a francia bajnokcsapatban. Nem is értem, minek néznek meccset azok a szurkolók, akik azt gondolták, hogy egyenlő esélyekkel, vagy urambocsá’ jobb esélyekkel lépünk pályára a tavalyi BL döntőssel szemben.

A valóságban a találkozó pontosan arra volt tökéletes, hogy ráébresszen mindenkit (játékost, szurkolót egyaránt) hogy hol is állunk valójában, ha úgy tetszik, mire is elég, mire is elég jó ma a csapat. Hogy megmutassa, mennyire vagyunk az európai elittől, hogy mennyi kell még ahhoz, hogy újra az elitben legyünk. (Spoiler: kurvasok.)

Túloztam persze, hiszen nem is a Párizs-Barcelona expressz jött velünk szembe kedd este, hanem a valóság. Ugyanis míg mi nem figyeltünk az elmúlt években az európai labdarúgás úgy húzott el mellettünk, mint Mbappe Piqué mellett, miközben a Barca annyira hozzászokott a saját világverő énképéhez, hogy azt sem vette észre évekig, hogy már rég nem a tükröt nézi, hanem egy csillámporos festményt.

Az ilyen meccsek, amellett, hogy nehezek a szurkolói léleknek, valójában igazán hasznosak, hiszen ezek segítik az ébredést a dicső múlt mámorából – nem csak a szurkolók, hanem a csapat számára is. A dicső múlt mámorából pedig ugyanolyan nehéz az ébredés, mint a szakítás a Guardiola korszakkal, mi több, ez a kettő még össze is függ. Sokan mondják, hogy már rég szakítottunk a Pep-érával, pedig dehogy. Addig nem szakítunk, míg a következő Iniestát, Xavit, Puyolt keressük, amíg Busquets, Alba, Piqué, Messi együtt van a pályán, míg nem csak hisszük, hanem úgy is tudjuk, hogy az egyik legjobb csapat vagyunk a világon. Mert valójában dehogy vagyunk.

Laportára (vagy bárki is lesz Laporta néven a következő elnök) komoly feladatok várnak, hiszen a csapatépítés mellet és annak érdekében meg kell találnia a megoldást, hogy méltó módon köszönjön el a többmintegyklub azoktól a legendáktól, akik pont az újrakezdést akadályozzák. Ez persze nem jelenti azt, hogy egy, vagy kettő nem maradhat itt közülük, de mind a négyen már biztosan nem lehetnek jövőre a keret tagjai. Ahogyan az erdőgazdálkodásban a tarvágásoknál szokás úgynevezett hagyásfákat megőrizni, úgy talán nálunk is érdemes elgondolkodni Piqué és Messi megtartásán, de már jelentősen korlátosabb feladatkörrel és elsősorban csapatpszichológiai okokból.

Látszik ugyanis, hogy mind Geri, mind Lio esetében sok már a jelenlegi sorozatterhelés és talán még maga a BL is, de egy jól felkészített győztes mentalitású csapatban akár még a legmagasabb szinten is lehetnek kiváló félóráik a közeljövőben. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy rájuk már új csapat nem építhető.

Pedig építeni kell és az építkezés – jelentem – zajlik is.

És itt ragadom meg a lehetőséget, drága testvéreim, hogy kimondjam: legyünk baromira hálásak Koeman-nak, hogy ezt a feladatot elvégzi nekünk, pedig nagyon is tudta, hogy amit elvállal, az minden csak nem hálás. Elfogadta legrohadtabb szerepet, az átmeneti időszak elejét. Megoldja a szántást, a tárcsázást, a boronálást, a vetést, de tudja, hogy új kalászt aratni már nem ő fog.

Kimondható ugyanis: az új Barcelonát már biztosan nem Koeman fogja győzelemre vezetni.

Laporta (vagy bárki is lesz Laporta néven a következő elnök) nem teszi majd ki azonnal Ronald szűrét, befejzteti vele a munka nagy részét, majd hoz egy olyan edzőt, akinek már csak győzni kell megtanítania a 95%-ben összerakott csapatot. Ezt a csapatot ugyanis Koeman már építi és jó eséllyel össze is fogja rakni, aminek számos jele már ma is látható.

Bármennyire is hajlamosak vagyunk a nagy zakótól nem emlékezni, de a PSG elleni meccsben benne volt, hogy a sokkal gyengébb csapat meglepetést okoz: az első félidő három eltöketlenkedett ziccere nagyon sokba került az elszámoláskor, vagyis a helyzetek kialakításáig eljutunk, csak győzni nem tudunk még jól.  

A csapat még nem elég erős mentálisan (bár fejlődik) és gyenge fizikálisan, noha sokkal erősebb, mint tavaly. Ez (mármint a fizikai gyengeség) lehet az egyetlen oka annak, hogy szinte soha nem érkezünk az ellen védelmére lendületből, úgy, hogy mindig a lendületből vezetett támadásaink a legveszélyesebbek. Az összes komoly lehetőségünk olyan szituációból keletkezett, mikor a társaság átszaladt a PSG egyébként köztudottan eléggé statikus és bénán szűrő középpályáján, csakhogy (merthogy van csakhogy) egy ilyen helyzetben való labdavesztést már végképp képtelen futásteljesítménnyel kezelni a jelenlegi Barcelona, ezért inkább nem kockáztat ilyet túl sokszor.

Egy úton vagyunk tehát, ami nyilván nem tökéletes, Koeman pedig nem a világ legjobb edzője, de Ő az az ember, aki elvállalta azt a feladatot, amit rohadékosan nem akart senki. Nekiállt dolgozni, beépíteni új embereket és elvitte a csapatot egy szintig, ahol már legalább a mentális tartás javarésze visszajött, ha még a fizikai erő, a csapatszintű képességek és automatizmusok nem is.

Van viszont de Jongnak új és kiváló szerepköre, itt van Araujo kivételes használhatósága, Pedri zsenije, Puig szíve és esze, Dembele tempója és fejlődése és még Griezmann is elkezdte megmutatni, miért világklasszis, valamint ott van még Fati és Dest, akikben szintén meglehetősen sok rejlik. Összességében tehát a helyzet korántsem annyira tré, mint látszik, de azért egy nagytakarítás igen ajánlott majd az év végén. Neto, Umtiti, Lenglet, Alba, Firpo, Busquets, Matheus F., Pjanic , Coutinho, Braithwaite eladósorba, aztán meglátjuk ki érkezhet, amit én ezennel meg is hagynék a futballmenedzserjátékokban jobban képzett elvtársamnak. (Igen, te vagy az, Bendak.)

Egyszóval lehet gyűlölni mindenkit, de az a jó, hogy ezt egy kor felett kialussza az ember (VigVik nem, ő még fiatal). Lehet követelni Koeman fejét, lehet másodosztályba vizionálni a Barcát és lehet mutatni az ostobaság és a neuraszténia sajátos elegyének százmegannyi tünetét csak épp kurvára nem érdemes.

Sokkal érdemesebb inkább tisztában lennünk a valósággal és belátni, mik a lehetőségeink, merre tartunk és, hogy a kedd este nem tragédia volt csak egy folyamat elkerülhetetlen része. Egy szakaszvereség.