PSV Eindhoven – FC Barcelona 1:2

Nem vagyunk elég szaporák.

Kezdem azzal, hogy megértem Valverdét. Válogatott szünet után, idegenben, az Atlético ellen, egy ilyen nagyon kényes pillanat után, mint a Betis elleni vereség, teljesen érthető, ha/hogy visszanyúlt a tutihoz és visszaálltunk egy biztonsági 4-4-2-re. Persze lehet hőzöngeni emiatt, de attól még tény marad, hogy ostobaság lett volna éppen ezen a pályán elkezdeni eszetlenül támadni és minden valószínűség szerint beleszaladni a késbe. A baj csak az, hogy a Barça házatáján egyetlen dolog teheti elfogadhatóvá a defenzív felfogást: a győzelem.

Sosem könnyű, most sem lesz az, de fontosabb mint átalában az Atleti elleni találkozók, miután az egypontos különbség ki-ki meccsé tette a ma esti madridi matrac-partyt.

FC Barcelona - Betis Sevilla 3:4

Mi tagadás, kellett egy-két nap, hogy kicsit átgondoljam a vasárnap délután történéseit, s így, higgadtabb fejjel tudjam értékelni a látottakat. A meccs alatt nekem speciel az a bizonyos vigói 4-3 jutott az eszembe, ahol a forgatókönyv nagyjából, sőt, szinte bötűre ugyanígy zajlott le. Okosabban játszó ellenfél, szétzilált középpálya, majd egy Stéga potya a feltámadás közepén. Az a meccs kicsivel több, mint két éve égett bele az agyamba, mégpedig azért, mert intő jelnek tekinettem... azt is, és a vasárnapit is.