A múlt heti Valencia elleni már-már szokásosnak mondható cirkusz után itt az ideje újra a három pontok mezejére lépni. A Celta mondhatni minden szempontból ideális alanynak tűnik erre, hisz az elmúlt két alkalommal a Camp Nouban igencsak pofánvert ellenfél Juan Carlos Unzué alatt helyenként látványos, ám az eredményekre tekintve kissé inkonzisztens teljesítményt nyújt. Hajtás után beharang.

Érdekes játék a futball. (Az ég kék, stb.) Szerintem ha egy éve valaki azt mondja nekem, hogy 2017. november 26-án a spanyol bajnokság csúcsrangadóján mindkét csapat egy totál klasszikus 4-4-2 rendszerben áll majd ki, biztos körberöhögöm. Pedig ez történt, a Valencia a legősibb őskövülethez nyúlt vissza, a középpályán két belső verőemberrel, meg a szélső kengyelfutó gyalogkakukkal.

Szezon előtt boldoltam egyet a la liga locás komáknak, hogy a Valencia idén top 4-ben végez. Arra mondjuk nem számítottam, hogy három hónap után úgy fog kinézni, hogy velük versenyzünk a bajnoki címért, de Marcelino neve elég jó garancia volt a sikerre. Bár sokkal valószínűbb, hogy egy tavalyi Sevilla lesz belőlük (januárig Sampóék jöttek velünk és a Reallal), ami jelenleg a Valenciánál zajlik, az több mint biztató a hosszútávon nézve.

Sokat töprengtem, hogy csináljam, mint csináljam az értékelőt, de aztán részint megfogadtam vigvik javaslatát, részint eszembe jutott egy töténet. Amikor gyermekkoromban (Színpetri/Jósvafő) a melósok ballagtak haza az utcán a rudabányai műszakos busztól, köztük és a kapuk mögött tartózkodó más falubeliek között minden egyes alkalommal ekképpen zajlott a párbeszéd:

műszakos buszok Rudabányán