Komoly érzelmi hullámvasút mostanában Barça szurkolónak lenni. Valljuk be, nagy pofon volt Neymar elvesztése, mert hirtelen azt hihettük, hogy már nem vagyunk a világ legvonzóbb csapata, így okkal-joggal jelenhettek meg a kétkedő hangok, a „mi lesz most?” szellemében. Előttünk volt a hosszútávú jövőkép, amiben megoldottnak látszott Messi utódlásának kérdése, amit kellemetlen volt elveszíteni, de aztán nagyon gyorsan jött a második pofon is. Ami talán még rosszabbul esett, mint az első.

Alig hogy épphogy összeállt a csapat, az egyik legkeményebb ellenfél jön házhoz, akik az utóbbi időben a legplasztikusabban mutattak rá arra, miért nem működött Lalilbá Barcelonája az utolsó idényben.

Feltörölték velünk a padlót, levegőhöz nem hagytak jutni, megfojtottak, kitaposták belőlünk a szusszt, megkötöztek, duct-tappel leragasztották a szánkat, majd nézték ahogy a döglegyek lassan beleeszik magukat a bőrünkbe és lerágják rólunk az aranyórát. 

Érdekes dolog a nosztalgia, mert hiába nem szívünk csücske az Espanyol, sokkal jobb akkor utálni őket, ha számottevő tényezők, mint akkor, ha éppen színtelen, szagtalan, jellegtelen akármik. Gyanítom, hogy senki nem ébredt szombat reggel gyomorgörccsel amiatt, hogy a városi derbi vár ránk, mert hiába készül náluk éppen új csapat, évek óta nem jelentenek – nemhogy komoly, de – semmilyen problémát számunkra. És most már még csak nem is rugdosódnak alattomosan a pályán. Nagyon.

Szia Oszmán. Hm. Hivhatlak Oszinak? Pöti Oszi? Maradhat? Nem? Mindegy, marad. Gyere. Körbevezetlek. Jó, hogy jösz. Már kezdtünk aggódni mi lesz velünk Depardieu-vel a bal szélen. Ja bocs, te még nem tudod melyik Depardieu. Nem, nem a kövér alkoholista. Ez majd csak lesz. Mindegy, majd elmonom azt is.