Vasárnap délelőtt lévén adja magát a párhuzam, ami a múlt heti felfokozott várakozást követő „buli” és egy szilveszter másnapja között felfedezhető. Ez a hét sok pontjában hasonlatos volt ahhoz, amikor az ember fia-lánya a bulitervezés-szervezés izgalma után elmegy a célállomásra, ott pedig hangos dirrek és durrok kíséretében megünnepli az év végét. Sőt még a lecsengése is teljesen egybevág, mert január elsején egy teljesen kihalt világot tapasztalhatunk magunk körül, miközben megpróbáljuk összeszedni magunkban az emlékfoszlányokat. Már előre elnézést kérek mindenkitől, de mivel január elseje hangulatának gyakori velejárója a másnaposság is, így valószínűleg én is kicsit csapkodó leszek. Nagyon frissek most még a meccs érzelmi hullámai, nehéz összeszedetten, higgadtan véleményt mondani.
Eredetileg azért döntöttünk úgy a bandán belül, hogy én írjam az értékelőt, mert bennem látszott a legnagyobb esély gyorsan észhez térni és hitelesen megírni egy „nem baj, majd jövőre” típusú posztot. Részünkről az volt az alaptézis, hogy némelyest lóg a levegőben a csapat veresége, én lehetek képes minél hamarabb rendezni a gondolatokat és még a nagy baj közepében is pozitív – de legalábbis nem végletekig lehangoló – posztot írni. Most már tudjuk, hogy a tegnap este végül egészen másképp alakult, és a visszaszámlálást követő örömteli koccintás se maradt el.
Ismét beigazolódott, hogy ez a párharc még mindig (és örökké?) legalább 80 %-ban a fejekben dől el. Beszélhetünk persze a taktikáról és sok más körülményről, de a tegnapi meccs minden mozzanatában megformázta számunkra azt, ahogyan a két csapat akarata ide-oda váltakozva megmutatkozott a pályán. Nem érdemes nagyon kenni a témát: a Barça tegnap rendesen berezelve lépett a pályára és hamar ki is derült számunkra, hogy mi lehet ebből, ha mindvégig így marad. Kézenfekvő lenne Valdés nyakába varrni, hogy ő hozta cirka félórára szívinfarktus közeli állapotba az egész Barcelona szurkolótábort, de szerintem az a döbbenetesen pocsék passz csakis az egész csapat mentális állapotának tükre volt, semmi más. Ha ezt a gondolatvonalat továbbviszem (mit csinálnék mást, ha már így kezdtem?), akkor az is hamar lejön, hogy az eleve rossz hozzáállásból indított meccs első félóráját a hiba alapjaiban meg is határozta. Tudom, hogy idő előtt lelövöm a poént, de minden előzetes aggodalmunk ellenére a Barcelona tegnap este ismét bebizonyította, hogy még mindig egység, még mindig csapat, még mindig egy gerinces és a végletekig összetartó kompánia.
Beszéljünk persze azért a taktikáról is, mert érdemes. Először is el akarnám mondani az összes dilettáns közhelyhalmozónak a tegnap este nyilvánvaló következtetését. Josep Guardiola ebben a szezonban és annak csúcsaként a tegnapi meccsen szénné alázta José Mourinhot taktikaelméletben és annak a gyakorlatba való átültetésében is. Nincs semmi tévedés! Arról az emberről beszélek, aki „csak jó csapatot, meg egy Messit kapott, egyébként meg csak ácsorog és néz ki a fejéből a pálya szélén, mint egy tök”. Másik oldalon pedig arról az emberről beszélek, aki „vitathatatlanul korunk legkiválóbb taktikai zsenije és hozzá képest Guardiola csak egy …”. Hogy miért is? Tegnap este a Barcelona összes gólja kivétel nélkül olyan taktikai húzás eredménye volt, amit az előző években nem láthattunk, ellenben viszont láthattuk őket tömegével az idén!
Kezdjük az elsővel, ami pedig legfőképpen egy dolog eredménye volt: az utolsó három Barcelona meccsen (-BATE) tudatosan és szándékoltan ráállt a csapat arra, hogy kihasználja az ellenfelek mindenek felett Messi megfojtására tett szándékát. Ha már viszont ilyesmiből akarunk erényt kovácsolni, akkor Messinek először is „meg kellett tanulnia” időben szabadulni a labdától. Tudjuk róla, hogy alapvetően hajlamos túl sokáig cipelni a labdát, ehhez képest éppen három meccsel ezelőtt kezdett el a csapat olyan gólokat lődözni, ahol Messire ráront az ellen védelme, ő meg a bolyból időben kijátszva a labdát, ad egy gólpasszt, vagy egyértelmű helyzetbe hozza a gólpassz adó játékost. Talán ennél is érdekesebb, hogy ezt a gólt a védelemből indulva egész pontosan kettő darab passz, és a már említett Messi labdavezetés hozta össze és nem egy tízperces labdázgatásból indított ritmusváltás.
Folytatva a második góllal: Xavi egész pályafutása során nem lőtt annyi gólt, mint az idén, és nem meglepő módon az idén rengeteg alkalommal tudatosan fut be több középpályással együtt „második hullámban” érkezni. Maga a gól ugyan baromi szerencse kérdése volt, na de kapásból rá is kell lőni a labdát ahhoz, hogy egyáltalán legyen minek szerencsésen pattanni. A harmadik gól pedig részünkről a szezon taktikai esszenciája. Egy abszolút Barcelona-idegen szélről középre magasan(!) ívelt beadás, amire többen érkeznek középen és ott az egyértelműen magassági hátrányban játszó Barcelona gólokat fejel - most már elmondhatjuk, hogy kevésbé szokatlan módon.
Ha ezekhez még hozzáteszem azt, hogy két gól is erősen kontratámadás jellegű mozzanat eredménye, akkor pedig mindenféle magömlés is környékez, mert ez pedig konkrétan három hete tűnt fel a csapat játékában. További örömforrások fedezhetők fel abban, hogy a Barcelona az utóbbi cirka két hétben leszarja a domináns labdabirtoklást, egyszerűen nincs szüksége erre ahhoz, hogy győztesen kerüljön ki párharcokból.
Josep Guardiola tegnap este szénné alázta a világ legnagyobb „motivátorát” mentális felkészítésben is. Én előzetesen álmomban nem gondoltam volna, hogy éppen itt és éppen most lépi át a csapat az idegenbeli fóbiát, mert nem volt reális feltételezés. Ezen túl abban se bíztam töretlenül, hogy a kezdeti igen durva összezavarodás közben is képes lesz annyira tartani magát, hogy ne omoljon véglegesen össze a rendszer. Számomra nem kérdés, hogy ilyen erős presszió mellett a játékosok számára iszonyatos kihívás volt egy orbitális hiba után higgadtnak maradni. Részemről a legnagyobb elismerés azért illeti a csapatot, mert szándékoltan és tudatosan erőltették Valdés felé a labdákat („ledob a ló, ülj vissza azonnal”), valamint tudatosan rombolták lépésről-lépésre az ellenfél morális szintjét a megszokottnál is megalázóbb labdakihozatalokkal. Az első félórában percenként éltem át kisebb infarktusokat, mert szinte mindegyik védőnk és középpályásunk annyira szűken (és nem mellesleg erőtlenül) adogatta a passzokat, valamint törekedett minden lehetséges alkalommal megalázó cseleket bemutatni utolsó emberként, ami számomra azt jelentette: a cél szándékoltan a Madrid játékosok hitének végleges megtörése volt.
Persze hamar észre lehet venni, hogy kicsit „csaltam” az előbb, az oka pedig, hogy nekem Barça szurkolóként ezt kell látnom a meccsben, a másik oldal pedig úgyis hozzáteszi majd a maga nézőpontját. Ha a végeredmény nem így alakul, inkább arról beszélnénk, hogy a Madrid pressziója meghozta az eredményét és a Barça játékosok képtelenek voltak alkalmazkodni ehhez a döbbenetesen leszűkített területhez. Mivel viszont nem ez lett a végeredmény, a végső következtetés az, hogy a csapat a lényegesen magasabb szintű technikai tudásának köszönhette, hogy túlélte a legnehezebb időszakot, ezzel együtt pedig a Madrid a technikai hiányosságaiban keresheti leginkább a probléma forrását. Be lehet szűkíteni a területet feltolt letámadással, azonban így néz ki az, amikor nem a Barcelona próbál meg támadójátékot gyorsan és pontosan játszani a saját maga által tökig benyomott csapat ellen. Nekem az első félidőben az jött át a meccs összképéből, hogy a két csapat játéka éppen fordítottja volt annak, ami a sajátjuk, illetve még inkább mindkét csapat a másik játékát játszotta, vagy legalábbis próbálta meg játszani.
Azt pedig most már tudjuk, melyik a kettő közül az a csapat, amelyik jobban képes alkalmazkodni egy számára idegen hadrendhez.
Nincs konkrét oka annak, hogy miért linkelem be ezt a cuccot az írás végére, nincs jelentéstartalma, nem kell párhuzamot keresni. Véletlenül éppen ezt hallgatom, miközben lezárom az írást:
Egyéni értékelő (Bocs, ha egyik-másik jelenet nem pontosan ragadt meg az emlékezetemben. A tegnapi meccset egy őszinte szurkolóként néztem végig, semmiképpen nem akartam jegyzetek készítésével foglalkozni közben.):
Valdés – akármerről nézem, igencsak nehéz felmenteni őt a bekapott gólban. Tudja a fene, mit akart egyáltalán, meg hogy a vizes labda mennyire kavart be nála, de ennél „nagyobb” gólpasszt adni ellenfélnek igen nehéz. Én legfeljebb röhejes-vicces videó összevágásokban tudok elképzelni ennél kapitálisabb hibát. Később aztán legalább egy kiemelten fontos védésére emlékszem, illetve minden elismerés kijár neki azért, hogy ilyen nyomás után is végigjátszotta komolyabb hiba nélkül a meccset. Azóta volt tervem elsütni ezt a teljesen egyedi pontosztást, mióta értékelőket írok. – 10
Alves – ahogy az egész csapatot összezavarta a bekapott gól, az első félórában ő se találta a helyét. Persze hogy találta volna, amikor a védőkön kívül egy rakás kaka volt a csapat játéka? A másodikban aztán vastagon bepótolta a lemaradást, szavunk nem lehet a játéka ellen, mert védekezésben végig, támadásban meg ekkor volt igazán jó. A szezon eleji bénázások után úgy látszik az utóbbi pár hétben végre megtalálta a ritmust és a saját szerepét is a rendszerben. Mindvégig megjátszható volt, rengeteg egyéni megmozdulást vállalt, itt már szépen működtek az összjátékok Messivel, és persze ne feledjük a meccset lezáró gólpasszát se. – 10
Puyol – ha akad olyan Barcelona szurkoló, akinél ő nem minden idők egyik legnagyobb játékosa, akkor ezután mindenki automatikusan állítsa be magának ezt a jelzőt kötelezően a neve mellé. Egyértelműen ő volt az, aki az első félórában húzta a csapatot, ezzel pedig meg is nyerte számunkra a meccset. Abban az összezavarodott helyzetben ő volt az, aki ellentmondást nem tűrően fogta meg CR-t, ezenkívül pedig bármilyen veszélyes helyzetet. Kiváló példamutatással tette helyére Piquét és Busquets-et, egyben a teljes csapatot. Kapkodok-csapkodok, mert képtelen vagyok megfogalmazni, mit is jelentett tegnap az a lobogó hajzuhatag a tömegjelenetek kellős közepében! Döbbenetes futásmennyiség, elképesztő, ahogy beleállt a labdákba, szinte kíméletlenül megállítva bárkit, aki a közelében járt és ellenfél játékos volt! Többször felvetődött már, mi lesz ezzel a csapattal Xavi nélkül? Egyre inkább adott a kérdés: mi lesz ezzel a csapattal Puyol nélkül? Ha nem csinálnék ilyen fajta pontozást, neki akkor is kijárna. – 10
Piqué – ahogy minden védő, ő is iszonyatos nyomás alatt játszotta le elsősorban az első félórát. Eddig is kulcsa volt a labdakihozataloknak, létfontosságú szerepe volt abban, hogy ne veszítsük el a meccset abban az időszakban. Ahogy tavaly megtanulta, most is jó érzékkel választotta meg azokat a pillanatokat, amikor nem volt szabad dajkálgatni a labdát, hanem egy jól irányzott bikázással előreküldeni a picsába, hogy levegőt kapjon a védelem. Főszereplője volt annak, hogy Valdés (és rajta keresztül a csapat) megerősödhessen. Képzeljük el, ha Valdés-nak nagy kihívást jelentett átlépnie az első nagy hibán, neki milyen feszültség lehetett szinte percenként „hazaadni”? – 10
Abidal – ahogy minden védő, ő is kapta az 1-1-eket szép számmal. A „talpra állás” időszakában rá hárult a legveszélyesebb feladat: utolsó emberként megalázó cselekkel legdurvábban demoralizálni az ellenfelet. Nem állítom, hogy kivétel nélkül sikerült szépen megoldania, de utólag már dicsérhetem érte, mert végül is baj nem lett belőle. Különösen nehéz dolga volt, mert a CR-re tolódó védelem miatt nagyon sokszor kényszerült versenyfutásra. Előzetesen tartottam azoktól a Madrid kontráktól, ahol egy ilyen helyzetben egyetlen pontos passzal ziccerbe hozható lett volna a szabadon maradó játékos, most azt érzem, talán még azt is képes lett volna megoldani. A második félidőben ráadásul megkapta CR-t, aki iszonyatosan gyors játékos, addigra viszont már megérkezett a támogatás a középpályáról és a védelem közepéből. – 10
Busquets – szintén egy olyan játékos, aki kulcsfigurája a labdakihozataloknak, így neki is mindenféle kalaplengetés kijár az első félidőért. Szintén nem ment zökkenőmentesen a kivitelezés, de azon a szűk területen a Barçán kívül egyetlen csapat nem lett volna képes ezt ilyen szinten megoldani. Arról is érdemes beszélni, hogy rengeteg védőfeladata volt. Kulcseleme volt túlélni az elejét, rengeteg támogatást adott a védőknek, folyamatosan ott volt a problématömeg közepében, és jól is játszott. A második félidőben aztán már láthattunk tőle támadásépítési összjátékokat is, azonban ennek a meccsnek a kulcsa az első félidő volt, azt nem volt szabad elveszíteni, hogy végül a másodikat nyerhessük. – 10
Xavi – nyilván nem ez lesz a meccs, amit a legemlékezetesebbek közé fog sorolni. Illetve persze emlékezetes, de ezúttal nem az ő csillogása homályosítja el a társakat. Én azt éreztem, hogy a szándék az utóbbi időben megszokott támadójátéka lett volna, csakhogy éppen ő hiányzott az eredeti posztjáról ahhoz, hogy eljuthasson saját magához – és a támadókhoz - a labda. Persze idővel ő is hátrakényszerült összeszedni a labdákat, viszont nem mondom azt, hogy meglepően sok hibával játszott. Semmi meglepő nem volt benne, mert szerintem ez a sok hibás passz szimplán az ellenfél érdeme volt. A gólja lehetett akármilyen szerencsés egybeesések sorozata, a meccs egyik döntő pillanata volt. – 10
Iniesta – ahogy mindenki, az első félidőben ő is - enyhén szólva – a valós tudása alatt játszott, de aztán meg a másodikban odabaszott olyat, hogy csak lestem. Sorozatban jöttek be a megoldásai, vert mindenkit, aki elé került, labdavesztés zéró, a pengés játéka eredményezte az ellenfél végleges mentális megsemmisítését. Mi a fenét lehet kezdeni egy ilyen „ördöggel”, akit képtelenség megfogni, képtelenség szerelni, ráadásul ott is átmegy labdával együtt, ahol normális focista el se fér? Még hogy törpe? ÓRIÁS!!!!!! – 10
Cesc – talán a leghalványabb játékos volt az első félidőben, persze valójában esélye nem volt bizonyítani, tekintve, hogy nem is nagyon jutott el hozzá labda. Amikor pedig eljutott, képtelen volt felvenni a meccs ritmusát és gyakorlatilag darab épkézláb megmozdulása nem volt. Aztán ahogy a második félidőben az egész csapat lábra kapott, ő is megtalálta magát és - bassza meg - már megint fejelt egy gólt! – 10
Messi – gyakorlatilag ő rángatta ki a csapatot a szarból azzal a meglódulással és a gólpasszal. Illetve előtte már egyszer megvillantotta, hogy mi van akkor, ha elindulni gondolja magát az ellen kapuja felé, kulcspillanat volt, ahogy lecsapott Ramos elcsúszására. Talán az volt a Madrid felé az első jel, hogy korántsem eldöntött a meccs, korántsem egyértelmű, hogy az általuk felvállalt játék nem hordozza magában a vereséget. Ahogy korábban leírtam, minden elismerésem neki azért, hogy az utóbbi időben háttérbe szorította magát és elsődleges célja lett kiszolgálni a többieket, ezzel együtt szolgálni a csapatot. – 10
Sánchez – gyanítható volt a kezdőbe jelölése után, hogy legfontosabb a feladata egyedi villanásokkal megverni lesz a Real bal oldalát. Ezek után rendesen meg is lepődtem azon, hogy nem így lett, bár az első félóra semmilyen elemében nem a megszokott és kalkulálható Barcelona volt. A gólja előtti passzt gyakorlatilag a háta mögé kapta, és - bár többször visszanéztem - fel nem fogom, hogy a fenébe tudta olyan pontosan kilőni a sarkot két védővel a nyakán? Egyértelműen kulcspillanat volt a gólja, alapjaiban változtatta meg a csapatot, azon fordult meg az egész meccs. – 10
Keita, Villa, Pedro – egy már megnyert meccsen léptek pályára, és ez még akkor is így van, ha bennem a feszültség az utolsó pillanatig nem engedett.
Vasárnap van és nagyon adja magát a párhuzam, ami a múlt heti felfokozott várakozást követő „buli” és egy szilveszter másnapja között felfedezhető. Ez a hét sok pontjában hasonlatos volt ahhoz, amikor az ember fia-lánya a bulitervezés-szervezés izgalma után elmegy a célállomásra, ott pedig hangos dirrek és durrok kíséretében megünnepli az év végét. Sőt még a lecsengése is teljesen egybevág, mert január elsején egy teljesen kihalt világot tapasztalhatunk magunk körül, miközben megpróbáljuk összeszedni magunkban az emlékfoszlányokat. Már előre elnézést kérek mindenkitől, de mivel január elseje hangulatának gyakori velejárója a másnaposság is, így valószínűleg én is kicsit csapkodó leszek. Nagyon frissek most még a meccs érzelmi hullámai, nehéz összeszedetten, higgadtan véleményt mondani.
Vasárnap délelőtt lévén adja magát a párhuzam, ami a múlt heti felfokozott várakozást követő „buli” és egy szilveszter másnapja között felfedezhető. Ez a hét sok pontjában hasonlatos volt ahhoz, amikor az ember fia-lánya a bulitervezés-szervezés izgalma után elmegy a célállomásra, ott pedig hangos dirrek és durrok kíséretében megünnepli az év végét. Sőt még a lecsengése is teljesen egybevág, mert január elsején egy teljesen kihalt világot tapasztalhatunk magunk körül, miközben megpróbáljuk összeszedni magunkban az emlékfoszlányokat. Már előre elnézést kérek mindenkitől, de mivel január elseje hangulatának gyakori velejárója a másnaposság is, így valószínűleg én is kicsit csapkodó leszek. Nagyon frissek most még a meccs érzelmi hullámai, nehéz összeszedetten, higgadtan véleményt mondani.
Eredetileg azért döntöttünk úgy a bandán belül, hogy én írjam az értékelőt, mert bennem látszott a legnagyobb esély gyorsan észhez térni és hitelesen megírni egy „nem baj, majd jövőre” típusú posztot. Részünkről az volt az alaptézis, hogy némelyest lóg a levegőben a csapat veresége, én lehetek képes minél hamarabb rendezni a gondolatokat és még a nagy baj közepében is pozitív – de legalábbis nem végletekig lehangoló – posztot írni. Most már tudjuk, hogy a tegnap este végül egészen másképp alakult, és a visszaszámlálást követő örömteli koccintás se maradt el.
Ismét beigazolódott, hogy ez a párharc még mindig (és örökké?) legalább 80 %-ban a fejekben dől el. Beszélhetünk persze a taktikáról és sok más körülményről, de a tegnapi meccs minden mozzanatában megformázta számunkra azt, ahogyan a két csapat akarata ide-oda váltakozva megmutatkozott a pályán. Nem érdemes nagyon kenni a témát: a Barça tegnap rendesen berezelve lépett a pályára és hamar ki is derült számunkra, hogy mi lehet ebből, ha mindvégig így marad. Kézenfekvő lenne Valdés nyakába varrni, hogy ő hozta cirka félórára szívinfarktus közeli állapotba az egész Barcelona szurkolótábort, de szerintem az a döbbenetesen pocsék passz csakis az egész csapat mentális állapotának tükre volt, semmi más. Ha ezt a gondolatvonalat továbbviszem (mit csinálnék mást, ha már így kezdtem?), akkor az is hamar lejön, hogy az eleve rossz hozzáállásból indított meccs első félóráját a hiba alapjaiban meg is határozta. Tudom, hogy idő előtt lelövöm a poént, de minden előzetes aggodalmunk ellenére a Barcelona tegnap este ismét bebizonyította, hogy még mindig egység, még mindig csapat, még mindig egy gerinces és a végletekig összetartó kompánia.
Beszéljünk persze azért a taktikáról is, mert érdemes. Először is el akarnám mondani az összes dilettáns közhelyhalmozónak a tegnap este nyilvánvaló következtetését. Josep Guardiola ebben a szezonban és annak csúcsaként a tegnapi meccsen szénné alázta José Mourinhot taktikaelméletben és annak a gyakorlatba való átültetésében is. Nincs semmi tévedés! Arról az emberről beszélek, aki „csak jó csapatot, meg egy Messit kapott, egyébként meg csak ácsorog és néz ki a fejéből a pálya szélén, mint egy tök”. Másik oldalon pedig arról az emberről beszélek, aki „vitathatatlanul korunk legkiválóbb taktikai zsenije és hozzá képest Guardiola csak egy …”. Hogy miért is? Tegnap este a Barcelona összes gólja kivétel nélkül olyan taktikai húzás eredménye volt, amit az előző években nem láthattunk, ellenben viszont láthattuk őket tömegével az idén!
Kezdjük az elsővel, ami pedig legfőképpen egy dolog eredménye volt: az utolsó három Barcelona meccsen (-BATE) tudatosan és szándékoltan ráállt a csapat arra, hogy kihasználja az ellenfelek mindenek felett Messi megfojtására tett szándékát. Ha már viszont ilyesmiből akarunk erényt kovácsolni, akkor Messinek először is „meg kellett tanulnia” időben szabadulni a labdától. Tudjuk róla, hogy alapvetően hajlamos túl sokáig cipelni a labdát, ehhez képest éppen három meccsel ezelőtt kezdett el a csapat olyan gólokat lődözni, ahol Messire ráront az ellen védelme, ő meg a bolyból időben kijátszva a labdát, ad egy gólpasszt, vagy egyértelmű helyzetbe hozza a gólpassz adó játékost. Talán ennél is érdekesebb, hogy ezt a gólt a védelemből indulva egész pontosan kettő darab passz, és a már említett Messi labdavezetés hozta össze és nem egy tízperces labdázgatásból indított ritmusváltás.
Folytatva a második góllal: Xavi egész pályafutása során nem lőtt annyi gólt, mint az idén, és nem meglepő módon az idén rengeteg alkalommal tudatosan fut be több középpályással együtt „második hullámban” érkezni. Maga a gól ugyan baromi szerencse kérdése volt, na de kapásból rá is kell lőni a labdát ahhoz, hogy egyáltalán legyen minek szerencsésen pattanni. A harmadik gól pedig részünkről a szezon taktikai esszenciája. Egy abszolút Barcelona-idegen szélről középre magasan(!) ívelt beadás, amire többen érkeznek középen és ott az egyértelműen magassági hátrányban játszó Barcelona gólokat fejel - most már elmondhatjuk, hogy kevésbé szokatlan módon.
Ha ezekhez még hozzáteszem azt, hogy két gól is erősen kontratámadás jellegű mozzanat eredménye, akkor pedig mindenféle magömlés is környékez, mert ez pedig konkrétan három hete tűnt fel a csapat játékában. További örömforrások fedezhetők fel abban, hogy a Barcelona az utóbbi cirka két hétben leszarja a domináns labdabirtoklást, egyszerűen nincs szüksége erre ahhoz, hogy győztesen kerüljön ki párharcokból.
Josep Guardiola tegnap este szénné alázta a világ legnagyobb „motivátorát” mentális felkészítésben is. Én előzetesen álmomban nem gondoltam volna, hogy éppen itt és éppen most lépi át a csapat az idegenbeli fóbiát, mert nem volt reális feltételezés. Ezen túl abban se bíztam töretlenül, hogy a kezdeti igen durva összezavarodás közben is képes lesz annyira tartani magát, hogy ne omoljon véglegesen össze a rendszer. Számomra nem kérdés, hogy ilyen erős presszió mellett a játékosok számára iszonyatos kihívás volt egy orbitális hiba után higgadtnak maradni. Részemről a legnagyobb elismerés azért illeti a csapatot, mert szándékoltan és tudatosan erőltették Valdés felé a labdákat („ledob a ló, ülj vissza azonnal”), valamint tudatosan rombolták lépésről-lépésre az ellenfél morális szintjét a megszokottnál is megalázóbb labdakihozatalokkal. Az első félórában percenként éltem át kisebb infarktusokat, mert szinte mindegyik védőnk és középpályásunk annyira szűken (és nem mellesleg erőtlenül) adogatta a passzokat, valamint törekedett minden lehetséges alkalommal megalázó cseleket bemutatni utolsó emberként, ami számomra azt jelentette: a cél szándékoltan a Madrid játékosok hitének végleges megtörése volt.
Persze hamar észre lehet venni, hogy kicsit „csaltam” az előbb, az oka pedig, hogy nekem Barça szurkolóként ezt kell látnom a meccsben, a másik oldal pedig úgyis hozzáteszi majd a maga nézőpontját. Ha a végeredmény nem így alakul, inkább arról beszélnénk, hogy a Madrid pressziója meghozta az eredményét és a Barça játékosok képtelenek voltak alkalmazkodni ehhez a döbbenetesen leszűkített területhez. Mivel viszont nem ez lett a végeredmény, a végső következtetés az, hogy a csapat a lényegesen magasabb szintű technikai tudásának köszönhette, hogy túlélte a legnehezebb időszakot, ezzel együtt pedig a Madrid a technikai hiányosságaiban keresheti leginkább a probléma forrását. Be lehet szűkíteni a területet feltolt letámadással, azonban így néz ki az, amikor nem a Barcelona próbál meg támadójátékot gyorsan és pontosan játszani a saját maga által tökig benyomott csapat ellen. Nekem az első félidőben az jött át a meccs összképéből, hogy a két csapat játéka éppen fordítottja volt annak, ami a sajátjuk, illetve még inkább mindkét csapat a másik játékát játszotta, vagy legalábbis próbálta meg játszani.
Azt pedig most már tudjuk, melyik a kettő közül az a csapat, amelyik jobban képes alkalmazkodni egy számára idegen hadrendhez.
Nincs konkrét oka annak, hogy miért linkelem be ezt a cuccot az írás végére, nincs jelentéstartalma, nem kell párhuzamot keresni. Véletlenül éppen ezt hallgatom, miközben lezárom az írást:
Egyéni értékelő (Bocs, ha egyik-másik jelenet nem pontosan ragadt meg az emlékezetemben. A tegnapi meccset egy őszinte szurkolóként néztem végig, semmiképpen nem akartam jegyzetek készítésével foglalkozni közben.):
Valdés – akármerről nézem, igencsak nehéz felmenteni őt a bekapott gólban. Tudja a fene, mit akart egyáltalán, meg hogy a vizes labda mennyire kavart be nála, de ennél „nagyobb” gólpasszt adni ellenfélnek igen nehéz. Én legfeljebb röhejes-vicces videó összevágásokban tudok elképzelni ennél kapitálisabb hibát. Később aztán legalább egy kiemelten fontos védésére emlékszem, illetve minden elismerés kijár neki azért, hogy ilyen nyomás után is végigjátszotta komolyabb hiba nélkül a meccset. Azóta volt tervem elsütni ezt a teljesen egyedi pontosztást, mióta értékelőket írok. – 10
Alves – ahogy az egész csapatot összezavarta a bekapott gól, az első félórában ő se találta a helyét. Persze hogy találta volna, amikor a védőkön kívül egy rakás kaka volt a csapat játéka? A másodikban aztán vastagon bepótolta a lemaradást, szavunk nem lehet a játéka ellen, mert védekezésben végig, támadásban meg ekkor volt igazán jó. A szezon eleji bénázások után úgy látszik az utóbbi pár hétben végre megtalálta a ritmust és a saját szerepét is a rendszerben. Mindvégig megjátszható volt, rengeteg egyéni megmozdulást vállalt, itt már szépen működtek az összjátékok Messivel, és persze ne feledjük a meccset lezáró gólpasszát se. – 10
Puyol – ha akad olyan Barcelona szurkoló, akinél ő nem minden idők egyik legnagyobb játékosa, akkor ezután mindenki automatikusan állítsa be magának ezt a jelzőt kötelezően a neve mellé. Egyértelműen ő volt az, aki az első félórában húzta a csapatot, ezzel pedig meg is nyerte számunkra a meccset. Abban az összezavarodott helyzetben ő volt az, aki ellentmondást nem tűrően fogta meg CR-t, ezenkívül pedig bármilyen veszélyes helyzetet. Kiváló példamutatással tette helyére Piquét és Busquets-et, egyben a teljes csapatot. Kapkodok-csapkodok, mert képtelen vagyok megfogalmazni, mit is jelentett tegnap az a lobogó hajzuhatag a tömegjelenetek kellős közepében! Döbbenetes futásmennyiség, elképesztő, ahogy beleállt a labdákba, szinte kíméletlenül megállítva bárkit, aki a közelében járt és ellenfél játékos volt! Többször felvetődött már, mi lesz ezzel a csapattal Xavi nélkül? Egyre inkább adott a kérdés: mi lesz ezzel a csapattal Puyol nélkül? Ha nem csinálnék ilyen fajta pontozást, neki akkor is kijárna. – 10
Piqué – ahogy minden védő, ő is iszonyatos nyomás alatt játszotta le elsősorban az első félórát. Eddig is kulcsa volt a labdakihozataloknak, létfontosságú szerepe volt abban, hogy ne veszítsük el a meccset abban az időszakban. Ahogy tavaly megtanulta, most is jó érzékkel választotta meg azokat a pillanatokat, amikor nem volt szabad dajkálgatni a labdát, hanem egy jól irányzott bikázással előreküldeni a picsába, hogy levegőt kapjon a védelem. Főszereplője volt annak, hogy Valdés (és rajta keresztül a csapat) megerősödhessen. Képzeljük el, ha Valdés-nak nagy kihívást jelentett átlépnie az első nagy hibán, neki milyen feszültség lehetett szinte percenként „hazaadni”? – 10
Abidal – ahogy minden védő, ő is kapta az 1-1-eket szép számmal. A „talpra állás” időszakában rá hárult a legveszélyesebb feladat: utolsó emberként megalázó cselekkel legdurvábban demoralizálni az ellenfelet. Nem állítom, hogy kivétel nélkül sikerült szépen megoldania, de utólag már dicsérhetem érte, mert végül is baj nem lett belőle. Különösen nehéz dolga volt, mert a CR-re tolódó védelem miatt nagyon sokszor kényszerült versenyfutásra. Előzetesen tartottam azoktól a Madrid kontráktól, ahol egy ilyen helyzetben egyetlen pontos passzal ziccerbe hozható lett volna a szabadon maradó játékos, most azt érzem, talán még azt is képes lett volna megoldani. A második félidőben ráadásul megkapta CR-t, aki iszonyatosan gyors játékos, addigra viszont már megérkezett a támogatás a középpályáról és a védelem közepéből. – 10
Busquets – szintén egy olyan játékos, aki kulcsfigurája a labdakihozataloknak, így neki is mindenféle kalaplengetés kijár az első félidőért. Szintén nem ment zökkenőmentesen a kivitelezés, de azon a szűk területen a Barçán kívül egyetlen csapat nem lett volna képes ezt ilyen szinten megoldani. Arról is érdemes beszélni, hogy rengeteg védőfeladata volt. Kulcseleme volt túlélni az elejét, rengeteg támogatást adott a védőknek, folyamatosan ott volt a problématömeg közepében, és jól is játszott. A második félidőben aztán már láthattunk tőle támadásépítési összjátékokat is, azonban ennek a meccsnek a kulcsa az első félidő volt, azt nem volt szabad elveszíteni, hogy végül a másodikat nyerhessük. – 10
Xavi – nyilván nem ez lesz a meccs, amit a legemlékezetesebbek közé fog sorolni. Illetve persze emlékezetes, de ezúttal nem az ő csillogása homályosítja el a társakat. Én azt éreztem, hogy a szándék az utóbbi időben megszokott támadójátéka lett volna, csakhogy éppen ő hiányzott az eredeti posztjáról ahhoz, hogy eljuthasson saját magához – és a támadókhoz - a labda. Persze idővel ő is hátrakényszerült összeszedni a labdákat, viszont nem mondom azt, hogy meglepően sok hibával játszott. Semmi meglepő nem volt benne, mert szerintem ez a sok hibás passz szimplán az ellenfél érdeme volt. A gólja lehetett akármilyen szerencsés egybeesések sorozata, a meccs egyik döntő pillanata volt. – 10
Iniesta – ahogy mindenki, az első félidőben ő is - enyhén szólva – a valós tudása alatt játszott, de aztán meg a másodikban odabaszott olyat, hogy csak lestem. Sorozatban jöttek be a megoldásai, vert mindenkit, aki elé került, labdavesztés zéró, a pengés játéka eredményezte az ellenfél végleges mentális megsemmisítését. Mi a fenét lehet kezdeni egy ilyen „ördöggel”, akit képtelenség megfogni, képtelenség szerelni, ráadásul ott is átmegy labdával együtt, ahol normális focista el se fér? Még hogy törpe? ÓRIÁS!!!!!! – 10
Cesc – talán a leghalványabb játékos volt az első félidőben, persze valójában esélye nem volt bizonyítani, tekintve, hogy nem is nagyon jutott el hozzá labda. Amikor pedig eljutott, képtelen volt felvenni a meccs ritmusát és gyakorlatilag darab épkézláb megmozdulása nem volt. Aztán ahogy a második félidőben az egész csapat lábra kapott, ő is megtalálta magát és - bassza meg - már megint fejelt egy gólt! – 10
Messi – gyakorlatilag ő rángatta ki a csapatot a szarból azzal a meglódulással és a gólpasszal. Illetve előtte már egyszer megvillantotta, hogy mi van akkor, ha elindulni gondolja magát az ellen kapuja felé, kulcspillanat volt, ahogy lecsapott Ramos elcsúszására. Talán az volt a Madrid felé az első jel, hogy korántsem eldöntött a meccs, korántsem egyértelmű, hogy az általuk felvállalt játék nem hordozza magában a vereséget. Ahogy korábban leírtam, minden elismerésem neki azért, hogy az utóbbi időben háttérbe szorította magát és elsődleges célja lett kiszolgálni a többieket, ezzel együtt szolgálni a csapatot. – 10
Sánchez – gyanítható volt a kezdőbe jelölése után, hogy legfontosabb a feladata egyedi villanásokkal megverni lesz a Real bal oldalát. Ezek után rendesen meg is lepődtem azon, hogy nem így lett, bár az első félóra semmilyen elemében nem a megszokott és kalkulálható Barcelona volt. A gólja előtti passzt gyakorlatilag a háta mögé kapta, és - bár többször visszanéztem - fel nem fogom, hogy a fenébe tudta olyan pontosan kilőni a sarkot két védővel a nyakán? Egyértelműen kulcspillanat volt a gólja, alapjaiban változtatta meg a csapatot, azon fordult meg az egész meccs. – 10
Keita, Villa, Pedro – egy már megnyert meccsen léptek pályára, és ez még akkor is így van, ha bennem a feszültség az utolsó pillanatig nem engedett.
Vasárnap van és nagyon adja magát a párhuzam, ami a múlt heti felfokozott várakozást követő „buli” és egy szilveszter másnapja között felfedezhető. Ez a hét sok pontjában hasonlatos volt ahhoz, amikor az ember fia-lánya a bulitervezés-szervezés izgalma után elmegy a célállomásra, ott pedig hangos dirrek és durrok kíséretében megünnepli az év végét. Sőt még a lecsengése is teljesen egybevág, mert január elsején egy teljesen kihalt világot tapasztalhatunk magunk körül, miközben megpróbáljuk összeszedni magunkban az emlékfoszlányokat. Már előre elnézést kérek mindenkitől, de mivel január elseje hangulatának gyakori velejárója a másnaposság is, így valószínűleg én is kicsit csapkodó leszek. Nagyon frissek most még a meccs érzelmi hullámai, nehéz összeszedetten, higgadtan véleményt mondani.
Eredetileg azért döntöttünk úgy a bandán belül, hogy én írjam az értékelőt, mert bennem látszott a legnagyobb esély gyorsan észhez térni és hitelesen megírni egy „nem baj, majd jövőre” típusú posztot. Részünkről az volt az alaptézis, hogy némelyest lóg a levegőben a csapat veresége, én lehetek képes minél hamarabb rendezni a gondolatokat és még a baj közepében is pozitív – de legalábbis nem végletekig lehangoló – posztot írni. Most már tudjuk, hogy a tegnap este végül egészen másképp alakult, és a visszaszámlálást követő örömteli koccintás se maradt el.
Ismét beigazolódott, hogy ez a párharc még mindig (és örökké?) legalább 80 %-ban a fejekben dől el. Beszélhetünk persze a taktikáról és sok más körülményről, de a tegnapi meccs minden mozzanatában megformázta számunkra azt, ahogyan a két csapat akarata ide-oda váltakozva megmutatkozott a pályán. Nem érdemes nagyon kenni a témát: a Barça tegnap rendesen berezelve lépett a pályára és hamar ki is derült számunkra, hogy mi lehet ebből, ha mindvégig így marad.
Kézenfekvő lenne Valdés nyakába varrni, hogy ő hozta cirka félórára szívinfarktus közeli állapotba az egész Barcelona szurkolótábort, de szerintem az a döbbenetesen pocsék passz csakis az egész csapat mentális állapotának tükre volt, semmi más. Ha ezt a gondolatvonalat továbbviszem (mit csinálnék mást, ha már így kezdtem?), akkor az is hamar lejön, hogy az eleve rossz hozzáállásból indított meccs első félóráját a hiba alapjaiban meg is határozta. Tudom, hogy idő előtt lelövöm a poént, de minden előzetes aggodalmunk ellenére a Barcelona tegnap este ismét bebizonyította, hogy még mindig egység, még mindig csapat, még mindig egy gerinces és a végletekig összetartó kompánia.
Beszéljünk persze azért a taktikáról is, mert érdemes. Először is el akarnám mondani az összes dilettáns közhelyhalmozónak a tegnap este nyilvánvaló következtetését. Josep Guardiola ebben a szezonban és annak csúcsaként a tegnapi meccsen szénné alázta José Mourinhot taktikaelméletben és annak a gyakorlatba való átültetésében is. Nincs semmi tévedés! Arról az emberről beszélek, aki „csak jó csapatot, meg egy Messit kapott, egyébként meg csak ácsorog és néz ki a fejéből a pálya szélén, mint egy tök”. Másik oldalon pedig arról az emberről beszélek, aki „vitathatatlanul korunk legkiválóbb taktikai zsenije és hozzá képest Guardiola csak egy …”. Hogy miért is? Tegnap este a Barcelona összes gólja kivétel nélkül olyan taktikai finomság eredménye volt, amit az előző években nem tapasztalhattunk, láthattuk viszont őket tömegével az idén!
Kezdjük az elsővel, ami pedig legfőképpen egy dolog eredménye volt: az utolsó három Barcelona meccsen (-BATE) tudatosan és szándékoltan ráállt a csapat arra, hogy kihasználja az ellenfelek mindenek felett Messi megfojtására tett szándékát. Ha már viszont ilyesmiből akarunk erényt kovácsolni, akkor Messinek először is „meg kellett tanulnia” időben szabadulni a labdától. Tudjuk róla, hogy alapvetően hajlamos túl sokáig cipelni a labdát, ehhez képest éppen három meccsel ezelőtt kezdett el a csapat olyan gólokat lődözni, ahol Messire ráront az ellen védelme, ő meg a bolyból időben kijátszva a labdát ad egy gólpasszt, vagy egyértelmű helyzetbe hozza a gólpassz adó játékost. De még ennél is érdekesebb, hogy ezt a gólt a védelemből indulva egész pontosan kettő darab passz, és a már említett Messi labdavezetés hozta össze és nem egy tízperces labdázgatásból indított ritmusváltás.
Folytatva a második góllal: Xavi egész pályafutása során nem lőtt annyi gólt, mint az idén, és nem meglepő módon az idén rengeteg alkalommal tudatosan fut be több középpályással együtt „második hullámban” érkezni. Maga a gól ugyan baromi szerencse kérdése volt, na de kapásból rá is kell lőni a labdát ahhoz, hogy egyáltalán legyen minek szerencsésen pattanni. A harmadik gól pedig részünkről a szezon taktikai esszenciája. Egy abszolút Barcelona-idegen szélről középre magasan(!) ívelt beadás, amire többen érkeznek középen és ott az egyértelműen magassági hátrányban játszó Barcelona gólokat fejel - most már elmondhatjuk, hogy kevésbé szokatlan módon. Ha ezekhez még hozzáteszem azt, hogy két gól is erősen kontratámadás jellegű mozzanat eredménye, akkor pedig mindenféle magömlés is környékez, mert ez pedig konkrétan három hete tűnt fel a csapat játékában. További örömforrások fedezhetők fel abban, hogy a Barcelona az utóbbi cirka két hétben leszarja a domináns labdabirtoklást, egyszerűen nincs szüksége erre ahhoz, hogy győztesen kerüljön ki párharcokból.
Josep Guardiola tegnap este szénné alázta a világ legnagyobb „motivátorát” mentális felkészítésben is. Én előzetesen álmomban nem gondoltam volna, hogy éppen itt és éppen most lépi át a csapat az idegenbeli fóbiát, mert nem volt reális feltételezés. Ezen túl abban se bíztam töretlenül, hogy a kezdeti igen durva összezavarodás közben is képes lesz annyira tartani magát, hogy ne omoljon véglegesen össze a rendszer. Számomra nem kérdés, hogy ilyen erős presszió mellett a játékosok számára iszonyatos kihívás volt egy orbitális hiba után higgadtnak maradni.
Részemről a legnagyobb elismerés azért illeti a csapatot, mert szándékoltan és tudatosan erőltették Valdés felé a labdákat („ledob a ló, ülj vissza azonnal”), valamint tudatosan rombolták lépésről-lépésre az ellenfél morális szintjét a megszokottnál is megalázóbb labdakihozatalokkal. Az első félórában percenként éltem át kisebb infarktusokat, mert szinte mindegyik védőnk és középpályásunk annyira szűken (és nem mellesleg erőtlenül) adogatta a passzokat, valamint törekedett minden lehetséges alkalommal megalázó cseleket bemutatni utolsó emberként, ami számomra azt jelentette: a cél szándékoltan a Madrid játékosok hitének végleges megtörése volt.
Persze hamar észre lehet venni, hogy kicsit „csaltam” az előbb, az oka pedig, hogy nekem Barça szurkolóként ezt KELL látnom a meccsben, a másik oldal pedig úgyis hozzáteszi majd a maga nézőpontját. Az általam megfogalmazott elfogult nézőpont leginkább azért "csalás", mert ha a végeredmény nem így alakul, most inkább arról beszélnénk, hogy a Madrid pressziója meghozta az eredményét és a Barça játékosok képtelenek voltak alkalmazkodni ehhez a döbbenetesen leszűkített területhez. Mivel viszont nem ez lett a végeredmény, a végső következtetés az, hogy a csapat a lényegesen magasabb szintű technikai tudásának köszönhette, hogy túlélte a legnehezebb időszakot, ezzel együtt pedig a Madrid a technikai hiányosságaiban keresheti a probléma forrását. Be lehet szűkíteni a területet feltolt letámadással, azonban így néz ki az, amikor nem a Barcelona próbál meg támadójátékot gyorsan és pontosan játszani a saját maga által tökig benyomott csapat ellen. Nekem az első félidőben az jött át a meccs összképéből, hogy a két csapat játéka éppen fordítottja volt annak, ami a sajátjuk, illetve még inkább mindkét csapat a másik játékát játszotta, vagy legalábbis próbálta meg játszani.
Azt pedig most már tudjuk, melyik a kettő közül az a csapat, amelyik jobban képes alkalmazkodni egy olyan hadrendhez, amelyben kevésbé érzi otthonosan magát.
Nincs konkrét oka annak, hogy miért linkelem be ezt a cuccot az írás végére, nincs jelentéstartalma, nem érdemes párhuzamot keresni. Véletlenül éppen ezt hallgatom, miközben lezárom az írást:
Egyéni értékelő:
Valdés – akármerről nézem, igencsak nehéz felmenteni őt a bekapott gólban. Tudja a fene, mit akart egyáltalán, meg hogy a vizes labda mennyire kavart be nála, de ennél „nagyobb” gólpasszt adni ellenfélnek igen nehéz. Én legfeljebb röhejes-vicces videó összevágásokban tudok elképzelni ennél kapitálisabb hibát. Később aztán legalább egy kiemelten fontos védésére emlékszem, illetve minden elismerés kijár neki azért, hogy ilyen nyomás után is végigjátszotta komolyabb hiba nélkül a meccset. Azóta volt tervem elsütni ezt a teljesen egyedi pontosztást, mióta értékelőket írok, és nem tudok elképzelni ennél alkalmasabb pillanatot erre. – 10
Alves – ahogy az egész csapatot összezavarta a bekapott gól, az első félórában ő se találta a helyét. Persze hogy találta volna, amikor a védőkön kívül egy nagy katyvasz volt a csapat játéka? A másodikban aztán vastagon bepótolta a lemaradást, szavunk nem lehet a játéka ellen, mert védekezésben végig, támadásban meg ekkor volt igazán jó. A szezon eleji bénázások után úgy látszik az utóbbi pár hétben végre megtalálta a ritmust és a saját szerepét is a rendszerben. Mindvégig megjátszható volt, rengeteg egyéni megmozdulást vállalt, itt már szépen működtek az összjátékok Messivel, és persze ne feledjük a meccset lezáró gólpasszát se. – 10
Puyol – ha akad olyan Barcelona szurkoló, akinél ő nem minden idők egyik legnagyobb játékosa, akkor ezután mindenki automatikusan állítsa be magának ezt a jelzőt kötelezően a neve mellé. Egyértelműen ő volt az, aki az első félórában hátán vitte a csapatot, ezzel pedig meg is nyerte számunkra a meccset. Abban az összezavarodott helyzetben ő volt az, aki ellentmondást nem tűrően fogta meg CR-t, ezenkívül pedig bármilyen veszélyes helyzetet. Kiváló példamutatással tette helyére Piquét és Busquets-et, egyben a teljes csapatot. Kapkodok-csapkodok, mert képtelen vagyok megfogalmazni, mit is jelentett tegnap az a lobogó hajzuhatag a tömegjelenetek kellős közepében! Döbbenetes futásmennyiség, elképesztő, ahogy beleállt a labdákba, szinte kíméletlenül megállítva bárkit, aki a közelében járt és ellenfél játékos volt! Többször felvetődött már, mi lesz ezzel a csapattal Xavi nélkül? Egyre inkább adott a kérdés: mi lesz ezzel a csapattal Puyol nélkül? Ha nem csinálnék ilyen fajta pontozást, neki akkor is kijárna. – 10
Piqué – ahogy minden védő, ő is iszonyatos nyomás alatt játszotta le elsősorban az első félórát. Eddig is kulcsa volt a labdakihozataloknak, létfontosságú szerepe volt abban, hogy ne veszítsük el a meccset abban az időszakban. Ahogy tavaly megtanulta, most is jó érzékkel választotta meg azokat a pillanatokat, amikor nem volt szabad dajkálgatni a labdát, hanem egy jól irányzott bikázással előreküldeni a picsába, hogy levegőt kapjon a védelem. Főszereplője volt annak, hogy Valdés (és rajta keresztül a csapat) megerősödhessen. Képzeljük el, ha Valdés-nak nagy kihívást jelentett átlépnie az első nagy hibán, neki milyen feszültség lehetett szinte percenként „hazaadni”? – 10
Abidal – ahogy minden védő, ő is kapta az 1-1-eket szép számmal. A „talpra állás” időszakában rá hárult a legveszélyesebb feladat: utolsó emberként megalázó cselekkel legdurvábban demoralizálni az ellenfelet. Nem állítom, hogy kivétel nélkül sikerült szépen megoldania, de utólag már dicsérhetem érte, mert végül is baj nem lett belőle. Különösen nehéz dolga volt, mert a CR-re tolódó védelem miatt nagyon sokszor kényszerült versenyfutásra. Előzetesen tartottam azoktól a Madrid kontráktól, ahol egy ilyen helyzetben egyetlen pontos passzal ziccerbe hozható lett volna a szabadon maradó játékos, most azt érzem, talán még azt is képes lett volna megoldani. A második félidőben ráadásul megkapta CR-t, aki iszonyatosan gyors játékos, addigra viszont már megérkezett a támogatás a középpályáról és a védelem közepéből. – 10
Busquets – szintén egy olyan játékos, aki kulcsfigurája a labdakihozataloknak, így neki is mindenféle kalaplengetés kijár az első félidőért. Szintén nem ment zökkenőmentesen a kivitelezés, de azon a szűk területen a Barçán kívül egyetlen csapat nem lett volna képes ezt ilyen szinten megoldani. Arról is érdemes beszélni, hogy rengeteg védőfeladata volt. Kulcseleme volt túlélni az elejét, rengeteg támogatást adott a védőknek, folyamatosan ott volt a problématömeg közepében, és jól is játszott. A második félidőben aztán már láthattunk tőle támadásépítési összjátékokat is, azonban ennek a meccsnek a kulcsa az első félidő volt, azt nem volt szabad elveszíteni, hogy végül a másodikat nyerhessük. – 10
Xavi – nyilván nem ez lesz a meccs, amit a legemlékezetesebbek közé fog sorolni. Illetve hát persze, hogy emlékezetes, de ezúttal nem az ő csillogása homályosítja el a társakat. Én azt éreztem, hogy a szándék az utóbbi időben megszokott támadójátéka lett volna, csakhogy éppen ő hiányzott az eredeti posztjáról ahhoz, hogy eljuthasson saját magához - és a támadókhoz - a labda. Persze idővel ő is hátrakényszerült összeszedni a labdákat, viszont nem mondom azt, hogy meglepően sok hibával játszott. Semmi meglepő nem volt benne, mert szerintem ez a sok hibás passz szimplán az ellenfél érdeme volt. A gólja lehetett akármilyen szerencsés egybeesések sorozata, a meccs egyik döntő pillanata volt. – 10
Iniesta – ahogy mindenki, az első félidőben ő is - enyhén szólva – a valós tudása alatt játszott, de aztán meg a másodikban odabaszott olyat, hogy csak lestem. Sorozatban jöttek be a megoldásai, vert mindenkit, aki elé került, labdavesztés zéró, a pengés játéka eredményezte az ellenfél végleges mentális megsemmisítését. Mi a fenét lehet kezdeni egy ilyen „ördöggel”, akit képtelenség megfogni, képtelenség szerelni, ráadásul ott is átmegy labdával együtt, ahol normális focista el se fér? Még hogy törpe? ÓRIÁS!!!!!! – 10
Cesc – talán a leghalványabb játékos volt az első félidőben, persze valójában esélye nem volt bizonyítani, tekintve, hogy nem is nagyon jutott el hozzá labda. Amikor pedig eljutott, képtelen volt felvenni a meccs ritmusát és gyakorlatilag darab épkézláb megmozdulása nem volt. Aztán ahogy a második félidőben az egész csapat lábra kapott, ő is megtalálta magát és - bassza meg - már megint fejelt egy gólt! – 10
Messi – gyakorlatilag ő rángatta ki a csapatot a szarból azzal a meglódulással és a gólpasszal. Illetve előtte már egyszer megvillantotta, hogy mi van akkor, ha elindulni gondolja magát az ellen kapuja felé, kulcspillanat volt, ahogy lecsapott Ramos elcsúszására. Talán az volt a Madrid felé az első jel, hogy korántsem eldöntött a meccs, korántsem egyértelmű, hogy az általuk felvállalt játék nem hordozza magában a vereséget. Ahogy korábban leírtam, minden elismerésem neki azért, hogy az utóbbi időben háttérbe szorította magát és elsődleges célja lett kiszolgálni a többieket, ezzel együtt szolgálni a csapatot. – 10
Sánchez – gyanítható volt a kezdőbe jelölése után, hogy legfontosabb a feladata egyéni villanásokkal megverni lesz a Real védelem jobb oldalát. Ezek után rendesen meg is lepődtem azon, hogy nem így lett, bár az első félóra semmilyen elemében nem a megszokott és kalkulálható Barcelona volt. A gólja előtti passzt gyakorlatilag a háta mögé kapta, és - bár többször visszanéztem - fel nem fogom, hogy a fenébe tudta olyan pontosan kilőni a sarkot két védővel a nyakán? Egyértelműen kulcspillanat volt a gólja, alapjaiban változtatta meg a csapatot, azon fordult meg az egész meccs. – 10
Keita, Villa, Pedro – egy már megnyert meccsen léptek pályára, és ez még akkor is így van, ha bennem a feszültség az utolsó pillanatig nem engedett.
Vasárnap van és nagyon adja magát a párhuzam, ami a múlt heti felfokozott várakozást követő „buli” és egy szilveszter másnapja között felfedezhető. Ez a hét sok pontjában hasonlatos volt ahhoz, amikor az ember fia-lánya a bulitervezés-szervezés izgalma után elmegy a célállomásra, ott pedig hangos dirrek és durrok kíséretében megünnepli az év végét. Sőt még a lecsengése is teljesen egybevág, mert január elsején egy teljesen kihalt világot tapasztalhatunk magunk körül, miközben megpróbáljuk összeszedni magunkban az emlékfoszlányokat. Már előre elnézést kérek mindenkitől, de mivel január elseje hangulatának gyakori velejárója a másnaposság is, így valószínűleg én is kicsit csapkodó leszek. Nagyon frissek most még a meccs érzelmi hullámai, nehéz összeszedetten, higgadtan véleményt mondani.
Ismét beigazolódott, hogy ez a párharc még mindig (és örökké?) legalább 80 %-ban a fejekben dől el. Beszélhetünk persze a taktikáról és sok más körülményről, de a tegnapi meccs minden mozzanatában megformázta számunkra azt, ahogyan a két csapat akarata ide-oda váltakozva megmutatkozott a pályán. Nem érdemes nagyon kenni a témát: a Barça tegnap rendesen berezelve lépett a pályára és hamar ki is derült számunkra, hogy mi lehet ebből, ha mindvégig így marad.
csapatot, meg egy Messit kapott, egyébként meg csak ácsorog és néz ki a fejéből a pálya szélén, mint egy tök”. Másik oldalon pedig arról az emberről beszélek, aki „vitathatatlanul korunk legkiválóbb taktikai zsenije és hozzá képest Guardiola csak egy …”. Hogy miért is? Tegnap este a Barcelona összes gólja kivétel nélkül olyan taktikai finomság eredménye volt, amit az előző években nem tapasztalhattunk, láthattuk viszont őket tömegével az idén!
Folytatva a második góllal: Xavi egész pályafutása során nem lőtt annyi gólt, mint az idén, és nem meglepő módon az idén rengeteg alkalommal tudatosan fut be több középpályással együtt „második hullámban” érkezni. Maga a gól ugyan baromi szerencse kérdése volt, na de kapásból rá is kell lőni a labdát ahhoz, hogy egyáltalán legyen minek szerencsésen pattanni. A harmadik gól pedig részünkről a szezon taktikai esszenciája. Egy abszolút Barcelona-idegen szélről középre magasan(!) ívelt beadás, amire többen érkeznek középen és ott az egyértelműen magassági hátrányban játszó Barcelona gólokat fejel - most már elmondhatjuk, hogy kevésbé szokatlan módon. Ha ezekhez még hozzáteszem azt, hogy két gól is erősen kontratámadás jellegű mozzanat eredménye, akkor pedig mindenféle magömlés is környékez, mert ez pedig konkrétan három hete tűnt fel a csapat játékában. További örömforrások fedezhetők fel abban, hogy a Barcelona az utóbbi cirka két hétben leszarja a domináns labdabirtoklást, egyszerűen nincs szüksége erre ahhoz, hogy győztesen kerüljön ki párharcokból.
Josep Guardiola tegnap este szénné alázta a világ legnagyobb „motivátorát” mentális felkészítésben is. Én előzetesen álmomban nem gondoltam volna, hogy éppen itt és éppen most lépi át a csapat az idegenbeli fóbiát, mert nem volt reális feltételezés. Ezen túl abban se bíztam töretlenül, hogy a kezdeti igen durva összezavarodás közben is képes lesz annyira tartani magát, hogy ne omoljon véglegesen össze a rendszer. Számomra nem kérdés, hogy ilyen erős presszió mellett a játékosok számára iszonyatos kihívás volt egy orbitális hiba után higgadtnak maradni.
legnehezebb időszakot, ezzel együtt pedig a Madrid a technikai hiányosságaiban keresheti a probléma forrását. Be lehet szűkíteni a területet feltolt letámadással, azonban így néz ki az, amikor nem a Barcelona próbál meg támadójátékot gyorsan és pontosan játszani a saját maga által tökig benyomott csapat ellen. Nekem az első félidőben az jött át a meccs összképéből, hogy a két csapat játéka éppen fordítottja volt annak, ami a sajátjuk, illetve még inkább mindkét csapat a másik játékát játszotta, vagy legalábbis próbálta meg játszani.
