Egyben olvasva érthetetlen érzelmi összevisszaság a poszt, ezért egy rövid magyarázattal kell kezdenem. Közvetlenül a meccs után leültem megírni, ezért a bosszúság is erősen megjelenik benne, ahogy viszont haladtam előre a gondolataimban, ez fokozatosan alábbhagyott. Viszont az érzelmi hangulatváltások nem lineárisak a posztban, mert össze-vissza ugráltam az egyéni értékelő és az egyes gondolatok között, attól függően, hogy éppen mi jutott eszembe.

Holnap – lényegesen higgadtabban – már könnyebb lesz rámondani, hogy „végül is nem akkora kudarc ez”, közvetlenül a meccs hatása alatt ez még nem ilyen egyszerű. Szintén holnap már én is valószínűleg másként látok egyes mozzanatokat és játékosokat, így az is előfordulhat, hogy a csapat(ból valaki) indokolatlanul kapott tőlem kemény(ebb) kritikát.

Egyben olvasva érthetetlen érzelmi összevisszaság a poszt, ezért egy rövid magyarázattal kell kezdenem. Közvetlenül a meccs után leültem megírni, ezért a bosszúság is erősen megjelenik benne, ahogy viszont haladtam előre a gondolataimban, ez fokozatosan alábbhagyott. Viszont az érzelmi hangulatváltások nem lineárisak a posztban, mert össze-vissza ugráltam az egyéni értékelő és az egyes gondolatok között, attól függően, hogy éppen mi jutott eszembe.

Holnap – lényegesen higgadtabban – már könnyebb lesz rámondani, hogy „végül is nem akkora kudarc ez”, közvetlenül a meccs hatása alatt ez még nem ilyen egyszerű. Szintén holnap már én is valószínűleg másként látok egyes mozzanatokat és játékosokat, így az is előfordulhat, hogy a csapat(ból valaki) indokolatlanul kapott tőlem kemény(ebb) kritikát.

Ahogy a Chelsea meccs után, itt is azzal kell kezdenem, hogy kétségek nélkül elismerem az ellenfél sikerét, és fenntartások nélkül kiérdemeltnek minősítem a győzelmét. Úgy tegnap este, ahogy – most már kimondhatjuk – a bajnokságban is. Meglepő fordulatok ugyan előfordulnak a futballban, de csodák csak nagyon ritkán, a spanyol bajnokság meg éppen nem az, ahol ez utóbbi gyakori vendég lenne. A hátralevő négy meccsen a Realnak két vereséget és egy döntetlent kellene összetornáznia, és ez is csak akkor lenne elég, ha a Barça hozná mindet. Pozitív beállítottságú szurkoló az vagyok, de hülye nem, így bátran leírhatom, hogy a két eseménysorozat egyidejű bekövetkeztének valószínűsége éppen a nullával egyenlő. Jó volt az utóbbi néhány héten magunkban dédelgetni a gondolatot, hogy mégis esélyünk van a címre, de a tegnap esti vereséggel lezárult minden nyitott kérdés.

És ha már kezdtem, folytatom is az ellenféllel, amelyről azért merek bővebben írni, mert láttam az összes egymás elleni meccsünket, egyben észlelhettem, miben változtak a legtöbbet. Az első és mindent meghatározó szempont az, hogy a támadóik „meg tanultak” védekezni! Amíg a korábbi meccsek javarészt arról szóltak, hogy CR ötven méterről végignézi, ahogy a csapattársai vért izzadnak, nehogy gólt kapjanak, José erre az évre már képes lett őt betörni. Ehhez először is az arcából kellett néhány tonnát lefaragni, de azt is valószínűnek tartom, hogy „rájöttek”, ezzel semmit nem csorbul a támadójátéka, mert a futógyorsaságával így is bőven képes felérni a kontrákkal. A tegnap estéről ugyanebben a témában Özilt emelném még ki, mint szerintem perdöntő játékost. Egy idő után nem számoltam, de döbbenetes mennyiségben szerzett labdát, akasztott meg Barça támadást a saját védelme előtt, ezzel nálam a meccs embere is lett a gólpasszával együtt.

Én a magam agyából kiindulva ebben az „egyszerű” változtatásban láttam a Real (védekező) játékának ugrásszerű javulását, aki jobban ért a csapathoz, biztosan sok minden mást is el tud mondani róla. És/de mivel ez mégis csak egy Barça blog azt is hozzá kell tennem, hogy egyáltalán nem vagyok agresszív típus, de szívem szerint bevertem volna egyet a köcsögnek azért a műsorért, amit a gólja után művelt. Most ugyan minden szép és jó „odaát”, de abban is biztos vagyok, hogy nem kell sok idő, és a Real elkezdi megfizetni annak az árát, hogy ilyen szinten rátelepszik a csapatra a két portugál. Mi is megfizettük annak idején Ronaldinho uralkodását, a gonoszkodó Barça szurkoló énem szerint náluk is esélyes egy hasonló folyamat a közeljövőben.

A tegnap este értékelésében a taktikánál sokkal fontosabb az, amit a két csapat szurkolótábora jó ideje tud és fenntart: ezek a meccsek elsősorban fejben dőlnek el. Ha ez igaz volt a korábbi évekre, nyilván igaz lesz tegnapra is, szerintem meg tetten érhető is volt az egész meccsen. Körülbelül az első húsz perc után ébredt bennem a gyanú, hogy ezt a meccset nem fogjuk megnyerni, az ötvenedik környékén meg már bizonyosság lett. Egyetlen dolog volt feltűnő, mégpedig az, hogy a Madrid játékosok kategóriákkal élesebben reagáltak mindenre, ami a pályán történt. Folyamatosan odaértek bárhova, folyamatosan közbelép(het)tek, folyamatosan lekövet(het)ték a labda útját, de még ennél is fontosabb, milyen sokszor előztek meg fejben Barça játékost. Lehetett szó akár egy kicsit rövidre sikerült labdáról, akár egy állva várt passzról, önmagában már azzal ellehetetlenítették a játékunkat és nyerték a meccset, hogy érezhetően frissebbek voltak.

A magunk oldaláról nézve ez annyit jelentett, hogy lekopíroztuk a hétközi BL meccset, a különbség annyi, hogy tegnap még az akarást se éreztem szinte senkiben. Bőszen ment az ácsorgás (Messi), a hosszú időkre eltűnés (Iniesta), a tanácstalanság (Adriano, Alves), a flegmáskodás (Busquets), pozitívan kiemelni leginkább Puyolt (mindenképpen), Mascheranot (nem meglepő), Pedrot (csak már késő volt) és Sánchezt (naná!) lehet. Az egyéni értékelőben a keményebb szavak kivétel nélkül ennek a jelenségnek szólnak, mert nem a vereség, vagy a bajnokság elvesztése a bosszantó, hanem a lélektelen maszatolás. Lehet elszenvedni akármilyen arányú vereséget akármilyen gyűlölt ellenféltől, de sokkal inkább elfogadható, ha elmondhatjuk, hogy a pályán legalább mindent megtettünk.

Egyébként már most tudom, hogy holnap sokkal megbocsátóbb leszek a fiúkkal szemben, és természetesen felfogom, hogy helyére kell tenni magamban az elvárásokat. Eszemben nincs temetni a csapatot, eszemben nincs egy korszak végéről beszélni, és legfőképpen eszemben nincs Pep távozásáról elméleteket gyártani. Egy bajnoki második hely negyedik nekifutásra nemhogy kudarc, de hatalmas teljesítmény! Ugyanazon évben eljutni a nemzeti kupa döntőjébe és a BL elődöntőig kivételes tett, amire nagyon büszkének kell lennünk, és meg is kell becsülnünk! Azt már nem is mondom (és mégis), hogy az utóbbi évekért nem mélyen hálásnak lenni az én értelmezésemben inkorrekt hozzáállás.

Fennállása során hány és hány olyan szimpatizánsa volt a Barcelonának, akik már nincsenek köztünk és esélyük nem volt ilyen fantasztikus éveket megélni! Ugyanazokról beszélek, akik végigszurkolták a klub mellett a legrosszabb évtizedeket úgy, hogy tulajdonképpen nem volt reális alapjuk akár csak egyetlen bajnoki címet remélni. Arról a Barcelonáról beszélek, amelyik hosszú éveken át a nagy testvér árnyékában létezett és a szurkolói úgy mentek hétről-hétre a meccsekre, hogy még a várható vereség se érdekelte őket, csak az, hogy láthassák a fiúkat a pályán. Ehhez képest nekünk van bármiféle jogunk elégedetlenkedni három megnyert után egy elvesztett bajnokság miatt? Persze, hogy nincs, csúnya is lenne, ha hálátlanok lennénk! Előre jeleztem, hogy össze-visszaírtam a posztot, mert ehhez a szentimentális picsogáshoz képest később (időben meg előbb) úgy lebaszom az aranylábú fiúkat, mint a huzat.

De előbb szeretnék megemlíteni valamit, ami kevésbé kapcsolódik a csapathoz, annál inkább a népsporthoz, mint médiafelülethez. Végigolvastam a meccs lefújását követő kommenteket mindkét blogon, és azt kell mondanom, őszintén örülök a két tábor reakcióinak. Barça oldalról, ha nem is elfogadható, de magyarázható lett volna a vereség után, ha kibukik a keserűség egy-egy szurkolóból, és elszaladnak az indulatok. A Madrid szurkolók ezzel párhuzamosan éveken keresztül tartó Barça (el)nyomás miatt frusztrációban éltek, a most felszabaduló örömmámorban ott se lett volna meglepő néhány gusztustalan visszavágás. Ehhez képest minimum korrektnek tartom a két blogon megjelent kommenteket, én nagyra értékelem, hogy ilyen szélsőségesen kiélezett klubrivalizálásban is képes lett megférni a két csapat szurkolótábora egymás mellett. Zárásként nekem se maradt más:

GRATULÁLOK AZ ELLENFÉLNEK A TEGNAP ESTI GYŐZELEMHEZ, ÉS A KÉTSÉGEK NÉLKÜL JOGOSAN MEGSZERZETT BAJNOKI CÍMHEZ!

Egyéni értékelő:

Valdés – bevallom, hogy nem értek a kapusok edzéséhez, de az érdekes, hogy amióta idősebbik Busquets-et lecseréltük Unzuéra, totálisan elcsesződtek a magas labdára kifutásai. Aki emlékszik még rá, pályafutása elején ugyanilyen szarul csinálta, aztán átmenetileg elmúltak ezek a bajai, az idén meg lassan sorozatosnak nevezhető, hogy gólokat kapunk belőle. Persze azt is értem, hogy az ilyen össze-vissza pattogó labdák a kapu előtt totál lutrik, de azért a kapusnak nem kellene még meg is teremteni a lehetőséget ezekhez. Vastagon benne volt a vereségben, még akkor is, ha idővel valószínűleg e nélkül is győzött volna a Real. - 2

Alves – eddig egyetlen egyszer éreztem szükségét ilyen pontszámot kiosztani, most ő is „kiérdemelte”. Kigondoltam-kimondom és nemes egyszerűséggel a „lófasz” jelzővel minősítem a tegnapi produkcióját. Egyetlen egy alkalommal nem volt képes megverni a védőjét az egész rohadt meccsen a fenenagy brazil szambalábú! Az elején maszatolgatott párat, aztán rájött, hogy nem megy és ezzel részéről vége is lett az estének. A vége felé kínjában már egyszer megpróbálta beadni (persze azt is blokkolták) úgy, hogy a kutya nem volt benn középen tőlünk. Nem hogy a 16-oson belül, de még a támadóharmadban se! Cserébe meg annyit ért a feltolt pozíciója, hogy CR folyamatosan ott maradt Puyolra. Nem pofázni, meg visszarúgni kell apukám, hanem tolni a focit bazmeg! - 00

Puyol – ahogy fentebb is írtam, egyike volt azoknak, akikben éreztem az akarást, de az is természetes, hogy ő képtelen más mentalitással pályára lépni. Gyanítom, ő is érezte, hogy ez a műsor tegnap este totál reménytelen, mert sehol nem láthattuk a „Tarzan harci üvöltést”, beérte ő is némi (kelletlen) bátorító tapssal a második bekapott gól után. Az első gólban részben hibáztatom, mert nehezen értem meg, miért akarta fedezni a labdát fél méterre a gólvonaltól, ránézésre lett volna ideje szimplán elbikázni minden-mindegy alapon. Persze értem, hogy a kapust várta, de érzésem szerint „túlbarszázta” azt a szituációt. Ahhoz képest, hogy milyen gyakorisággal kellett CR-t levédekeznie, a jobbak közé sorolom. Nem rajta múlt. - 6

Mascherano – ahogy fentebb jeleztem, ő is egyike azoknak, akiket inkább pozitív értelemben emelek ki a csapatból. Az akarással nála soha nem volt gond, így tegnap sem, és tulajdonképpen különösebb hibájára se emlékszem. Ahogy a Chelsea meccsen, itt is segítség lehetett volna, ha inkább Piqué indul(hat) meg előre és, nem ráhárul ez a feladat. Ettől még ő is folyamatosan javulni képes, a megindulásai is korrektek és a hosszú passzai is egyre jobb százalékben pontosak. Az idei évben mindenképpen a csapat egyik legbiztosabb pontja és konstans teljesítményt hozni képes tagja. - 6

Adriano – nem fogom tudni megmondani, hogy mi a fene lett volna a feladata? Szinte a láthatatlan ember volt támadásban, ehhez képest meg az ellen úgy robogott el az oldalán, ahogy csak kedve tartotta. Én máris megköszönöm, hogy Di Maria még nem találja az igazi önmagát, mert ha Adrianon múlt volna, sokkal csúnyább lett volna a vége. Na meg persze Özil gólpassza se véletlenül jött onnan, ahol neki kellett volna helyezkedni. Mese nincs, egy ilyen meccsen nagyon is észrevesszük Abidal hiányát. - 2

Busquets – már megint az a kurva flegmaság! Nem fogok statisztikákat nézni, de tudjuk, hogy a posztján a labdavesztés egyenlő az öngyilkossággal, ehhez képest úgy szórta, mint Tibibácsi a pöttyös labdát. A mozgása olyan volt, mint ha valami lassított filmet néztem volna, a passzaiba meg úgy kellett szemmel beszugerálni, hogy el is érjenek a címzetthez. Flegma tologatások, könnyed ellenfélnek passzintások, erőltetett ügyeskedések, már akkor bennem volt az ideg, ha hozzákerült a labda. Egyébként meg a játéka nem volt ennyire borzalmas, de hát egy Barça középpályásnak "az a lényege", hogy bármerre jár, mi laza nyugalommal nézzük, ahogy a pályán ténykedik. - 3

Thiago – szerintem el kellene már dönteni, hogy mi a posztja, de még inkább azt, hogy mire összpontosuljon a játéka. Hosszútávon az nem fog működni, hogy továbbra is „játssza” a csapat udvarias fiatalját, ezzel meg kiveszik a játékából az egyediség és az ötletesség. Védekezésben nagyon patent módon játszik, a labdával jó barátságban van, de az a felfogás, hogy amikor éppen váratlant húzhatna, inkább kötelező jelleggel leadja valamelyik „öregnek”, sehogy nem fasza. A Madrid játékának erőssége, hogy a játékosai egyéni képességeire épít, szemben azzal, hogy a koncepció inkább esetleges. Nálunk a koncepció világosan értelmezhető, cserébe viszont a rendszer olyan szinten rátelepszik a játékosokra, hogy néha kiöli belőlük az egyéni vállalkozó szellemet. Jó lenne valahol a kettő között megtalálni az egyensúlyt. - 5

Xavi – az első félidőben nagy örömmel fogadtam, hogy „engedélyt kapott” támadásban is játszani, mert a szezon közben nem egyszer kiváló fegyver volt a meglepetésszerű felbukkanása az ellenfél védelme előtt-között. Végre nem csak oldalra játszott, de előre is, és ezért cserébe az se zavart (akkor még!), hogy a helyzetét kihagyta. Védekezésben sokszor besegített Puyolnak, ez mindenképpen plusz pont, de most már az is biztos, hogy elfáradt. Ahogy a Chelsea meccs után is írtam, ezzel az a baj, hogy ő szabná meg a csapat ritmusát, és ha ő három fokozattal belassul, a többiek is igazodni fognak hozzá. Mi a fenének „van tele” a keret kreatív irányítókkal, ha azt játszatjuk, aki szemmel láthatóan nem bírja a terhelést? - 4

Messi – megint az a helyzet, hogy önmagához képest lófütty volt, de egyébként megint neki kellett volna tökegyedül megmenteni a csapatot? Nem szokásom a nyakába varrni a bűnöket, és elsősorban azért, mert utálom azt a felfogást, hogy amikor hármasával veri a gólokat, akkor ő az „isten”, ha meg három nappal később beszalad egy gyengébb meccse, akkor azonnal ő az oka mindennek. Tudomásul kell venni, hogy a többiek nélkül neki se megy, én viszont tegnap is azt vettem észre, hogy így is nagyon sokat vállalt. Dobott minimum két ziccerlabdát, ha azok bemennek, akkor ad két gólpasszt és számelméletileg nyerve a meccs. A többiek szinte semmilyen támogatást nem adtak neki, még arra se voltak képesek, hogy helyet teremtsenek, és legalább egy-két emberrel kevesebb legyen előtte a tömeg. És még ehhez képest is az egyetlen olyan veszélyforrás volt a támadóharmadban, ami komoly kihívás elé állította az ellenfelet. Remélem, eléggé világosan sikerült leírnom, miért kapja ezt a pontszámot. - 6

Iniesta – mivel külön kedvencem a csapatban, ezért szomorúan kell összegeznem, hogy a szezonja egyelőre menthetetlenül veszni látszik. A sérülése után egy rövidebb időszakban láthattuk az igazi tudását, de az óta egyre rosszabb a helyzet. Lassú fordulások, tompa reakciók, a labdafedezése ön,- és csapatveszélyes, a cselei csak nagyon ritkán működnek, nem is folytatom, mindenki láthatja. Azért nagy probléma, mert ő éppen az a játékosunk, aki képes akár egyedül is halomra borítani az ellenfél védelmét, képes egyedül olyan betörésekre, amikkel tulajdonképpen máris tiszta helyzetbe hozza a társakat. A második félidőben egy-két szabálytalanságán kívül már észre se vettem, hogy a pályán van. - 2

Tello – ha nem is hajlok a „tudatosan beáldoztuk a bajnokságot a BL-ért cserébe” elméletre, az ő kezdőtagsága azért egy kis jel arra, hogy akár igaz is lehet. Ugyanakkor egyike volt a legjobbaknak, még akkor is, ha úgy igazából ő se tudott mit kezdeni az 1-1-ekkel. Többekkel szembeállítva viszont a különbség az, hogy nem is tőle várom el a meccs döntő faktora szerepkört, így a pontszámmal se akarom bántani. Ennyi játékperccel értelemszerű, ha ő még bizonytalan a csapatban betöltött szerepét illetően, talán jobban feltalálja magát, ha Thiago közelebb játszhat hozzá, esetleg, ha Cuenca a pályán lehetett volna. Kár az elbaltázott helyzeteiért. - 5

Sánchez – ő volt a legvilágosabb bizonyíték arra, hogy nem csak brillírozni, de akarni is kell. A gólban persze azt sejtem, hogy a Real játékosainak még nem volt ideje elosztani az új embert egymás között, de a beállása alapjaiban megváltoztatta a csapatot. Benne éreztem azt, hogy ha a remény nem csak két percre villan fel, akár egy csodás feltámadást is megélhettünk volna tegnap.

Pedro – bénázhat ő akármennyit, a megalkuvást nem ismerő jelleme a tegnapi csapatban vastagon elfért volna akár az egész meccsen. Ő pontosan az a típus, aki szarul ugyan játszhat, de az biztos, hogy felszántja a pályát és hullára hajtja magát a meccs végére.

Cesc – mindegy volt már.