Remélem, mindenki hozzászokott már ahhoz, hogy a kötelező posztok kapcsán inkább szeretek beszélni tágabb értelemben a csapatról, mint hogy konkrétan koncentrálnék csak a (teg)napi eseményekre. De ha hozzá is szokott mindenki, remélem, nem veszi rossz néven senki, hogy ezúttal is ilyet teszek. (Persze azzal együtt, hogy az egyéni értékelőben elmondom a véleményem a tegnapról is.)

Az okot ezúttal egyetlen esemény motiválja: hétvégén elolvastam a Hunter-könyvet, és képtelen vagyok megállni, hogy ne ejtsek róla szót. Beszéltünk már a témáról a blogon és alapesetben nem is fárasztanék senkit ezzel, de annyira fontosnak érzem, hogy még a friss élmények hatása alatt szeretnék elmondani néhány gondolatot róla.

Remélem, mindenki hozzászokott már ahhoz, hogy a kötelező posztok kapcsán inkább szeretek beszélni tágabb értelemben a csapatról, mint hogy konkrétan koncentrálnék csak a (teg)napi eseményekre. De ha hozzá is szokott mindenki, remélem, nem veszi rossz néven senki, hogy ezúttal is ilyet teszek. (Persze azzal együtt, hogy az egyéni értékelőben elmondom a véleményem a tegnapról is.)

Az okot ezúttal egyetlen esemény motiválja: hétvégén elolvastam a Hunter-könyvet, és képtelen vagyok megállni, hogy ne ejtsek róla szót. Beszéltünk már a témáról a blogon és alapesetben nem is fárasztanék senkit ezzel, de annyira fontosnak érzem, hogy még a friss élmények hatása alatt szeretnék elmondani néhány gondolatot róla.

Azt szokják mondani, akik értenek a nagyvilághoz, hogy korunk legnagyobb értéke az információ. Ha már pedig így van, ömlik is ránk, ráadásul olyan mennyiségben, amire nincs is szükségünk. (Nem is volt soha, de nem is lesz.)

Amikor egy ehhez hasonló könyvet kezébe vesz az ember, engedelmeskedve a belénk szuggerált automatizmusnak, azonnal feltételezi, hogy számára a legnagyobb értéket az információ fogja jelenteni, amit például egy ilyen könyv tartalmazhat, és amelyhez más úton nem, vagy csak nehezen juthatna hozzá. (Magamból indulok ki, ezért gondolom, hogy ilyen várakozással terheli meg a pénztárcáját bárki, aki.)

A könyv végigolvasása után bátran és főként büszkén állíthatom, hogy aki követte a blogot az elmúlt egy évben, közel nem fog olyan mennyiségű új információval találkozni, mint amit a könyv hosszából feltételezhetne. Persze számomra is volt benne eddig ismeretlen tény a klubról, a csapatról és egyes játékosokról, de közel nem annyi, mint ha soha nem olvastam volna a blogot. De ha viszonylag kevés új dolgot tartalmaz, akkor mi a fene lehet benne annyira érdekes, hogy megzavarom a köznyugalmat, és olyan dolgokról írok, ami nem is kapcsolódik a tegnap estéhez?

Messziről indítom és lehet, hogy oda se érek, mint ahova szerettem volna.

Miután sikeresen belénk plántálták iskoláséveink kezdetétől fogva, hogy a jövőbeni boldogulásunk alapja az információ megszerzése és annak birtoklása, gyorsan ki is jelentem, hogy ez konkrétan egy nagy marhaság! Ugyanis az információ(morzsá)k önmagukban lófüttyöt nem érnek (vagy éppen annyit).

Soha senki egyetlen pillanatig nem volt "több" attól, hogy rendelkezésére álltak információk, amiket azután meg is jegyzett (és el se felejtett egészen az aggkori szenilitásig). Viszont annál "több" volt az, aki képes volt rendszerbe illeszteni, folyamatában átlátni a rendelkezésére álló információtöredékeket, a „legtöbb” viszont az volt/van/lesz, aki mindezekből képes következtetéseket levonni. (Végül pedig a következtetéseinek megfelelő helyes döntéseket hozni, de ez már egészen más kérdéskör, mert ezt úgy hívják, hogy kiegyensúlyozott életút.) Az általam – remélem világosan - megfogalmazott teljes értékű folyamat végeredményét én magamban tudásnak (a legjobb esetben pedig alkalmazott tudásnak) hívom, még akkor is, ha ez nem egyezik azzal, ahogy a különböző társadalomtudományok leírják és/vagy kategorizálják.

Akik szoknak könyveket olvasni, egy idő után jó eséllyel eljutnak arra a szintre, hogy ha akár egyetlen eredeti és igazán találó gondolatot felfedeznek egy bármilyen könyvben, azt értékes írásműnek fogják tartani. Egyszerűbben szólva azzal a gondolattal teszik le a bizonyos könyvet, hogy megérte elolvasni. Hogy tovább bonyolítsam, magamban ezeket a „már megérte” gondolatokat is különböző fokozatokba sorolom.

1.   „hmmm…. nem rossz” – az utóélete rendszerint magamban megtartás, idővel elfelejtés, nagyon ritka esetekben előcitálás adott szituációban.

2.  „aha… már értem. Kimondottan jó gondolat” – utóélete minden esetben megosztás legalább egyvalakivel, a felismerést követő egy-két hétben biztosan több valakivel, később gyakori esetekben előcitálás több alkalommal szituációtól függetlenül is akár.

3. „nabasszus… katarzis” – utóélete minden esetben örökre megjegyzés, megosztása amilyen gyakran csak lehetséges, hosszútávon saját életvitelbe, gondolkodásmódba való beépülés.

A Hunter-könyv témája persze kevés lehetőséget ad arra, hogy életvitelszerűen mindennapjaink részévé váljon, de azért katarzis-közeli pillanatokat hozott. Én magam már az első fejezetben találkoztam ilyen gondolattal, és szerencsére azután volt lehetőségem felfedezni újabbakat is.

Ennek a könyvnek nem az az igazi értéke, hogy az elolvasásáig nem ismert információkat közöl velünk, hanem az, hogy mindezt folyamatként tárja elénk, rendszerbe illeszti, magyarán szólva belerágja a szánkba, hogy mit érdemes másként látnunk, mint addig.

Nincs azzal semmi baj, ha bárki azt hiszi magáról, hogy ő a végletekig tájékozott a Barça ügyeivel kapcsolatban, hisz minden információ(morzsá)t összeszedegetett, amióta csak mélyebben érdekli a téma. Szintén nincs azzal semmi baj addig, ha valaki azt gondolja magáról, hogy nagyobb és mélyebb rálátása van a klub utóbbi négy évére, mint egy olyan embernek (=Hunter), aki napi szinten testközelből láthatta a játékosokat, az edzői stábot és gyakorlatilag barátként tekinthet közülük nagyon sokra. Szíve-joga bárkinek ezt gondolni, nekem pedig eszemben nincs bárkit is negatívan minősíteni emiatt.

Viszont hiszem, hogy ez a könyv nem csak és elsősorban információt közvetít számunkra, de annál sokkal fontosabbat: tudást!

Néhány gondolat, amit én felfedeztem benne:

-  Megtudtam, hogy mi az a fék, ami miatt Messi mindaddig nem jut majd az önhitt világsztárok sorsára, amíg a Barçában játszik.

-  Megtudtam, hogy mi az, ami miatt vétek lenne Alves-t elküldeni ettől a csapattól, még akkor is, ha nem pályafutása legjobb időszakát éli mostanában.

-  Még soha senki nem írta le nekem mindössze három mondatban azt, amitől Pep játékosként mítosszá emelkedett.

- Még soha senki nem írta le nekem egyetlen oldalban ilyen világosan (=szájbarágósan) azt, hogyan kényszeríti rá az akaratát az ellenfelekre a Barça.

-  Megtudtam, hogy mi volt Pep egyik legjelentősebb újítása edzőként, miközben „semmi mást nem tett”, csak emberként tekintett a játékosokra.

-   Megtudtam, hogy mi volt a legnagyobb kincs, amit Rijkaard a Barçának adott, ezzel együtt, mi volt a legnagyobb tette, ami nélkül Pep Barçája esetleg nem is jöhetett volna létre.

-   Megtudtam, mi az, ami miatt Piqué nélkülözhetetlen eleme volt Pep Barçájának, valamint azt is, hogy miért nélkülözhetetlen eleme napjaink és a jövő csapatának.

-  Végül pedig megtudtam, hogy mi az, ami miatt Rosell a klub valaha volt legkártékonyabb elnöke lehet. (Figyelem! Csak lehet és nem feltétlenül lesz!)

Még egyszer elnézést kérek ezért a kitérőért. Tegnap Betis-Barça meccset láttunk, erről szól az egyéni értékelő:

Valdés – a legfontosabb, hogy a kapott gólban nem érzem indokoltnak elmarasztalni. Igaz, hogy már nem számíthatunk a döbbenetes 1-1-es védéseire, de ez eddig is plusz volt számunkra, alapszintként elvárni nem indokolt egy kapustól. Bár a tévében hamar jött az ítélet, mely szerint egy újabb (=tendenciózus! megbocsáthatatlan! botrányos!) hibát vétett annál a leperdült beadásnál (vagy minek nevezzem?), de nálam ennél kicsit árnyaltabb a kép. Ahogy nekem a visszajátszásokból átjött, abból a szögből, azzal együtt, hogy a védő is fogta az embert, csak kétféleképpen lehet kapura emelni: kibaszott zseniséggel, vagy kibaszott mákkal. A zseniséget a Betis játékos esetében máris feledhetjük, ez egyszerűen az a szituáció volt, amikor egy hatalmas, de hihetetlen gólt lövő játékos utólag ráfogja, hogy így akarta, mi meg elhisszük neki, vagy nem. Valdés abban a pillanatban szerintem úgy helyezkedett, ahogy kell, senki a világon nem lett volna képes belekalkulálni, hogy onnan majd első szándékból kapura érkezik a labda. Ettől még a mozdulata suta volt, ha hibáztatni lehet bármiért, legfeljebb azért - 6

Adriano – nyilván nem emlékszem mindre, így nem mondhatom, hogy ez volt pályafutása legnehezebb meccse a Barçában, azt viszont mondhatom, hogy egyike volt a legnehezebbeknek. A Betis szinte végig nyomta az oldalát, gyakran próbálkozott mellette rést találni a pajzson és ez egy Benat szintű irányítóval nem is volt hamvába holt elgondolás. (Komolyan mondom, hogy nagyon tetszik a srác!) Nem mondom azt, hogy Adriano a legtisztább védőjátékos a földkerekségen, aki csak fellelhető, de a kihíváshoz és a teherhez képest, nagyon jól helyt állt - 7

Piqué – ha nem is lehet az „embere a meccsnek”, én könnyű szívvel nekiajándékozom a „meccs hőse” titulust. Nem azért, mert először láttam csúszva-mászva küzdeni a pályán, hanem azért, mert – emlékeim szerint – ezt először tette meg úgy, hogy nem volt mellette Puyol. Voltak a meccsnek periódusai, amikor a legnagyobbhoz hasonlóan volt képes tartani a lelket a csapatban. És mivel évek óta ezt hiányolom tőle (vagy bárkitől, csak legyen majd valaki Puyol után), máris észreveszem, és biztatónak minősítem. Ha ehhez ideveszem azt is, amit a támadójátékhoz adni képes (pontosság, váratlanság, kreativitás), máris nem meglepő a pontszám - 8

Puyol – mivel a Betis elsősorban a második félidőben és elsősorban a Barça jobb oldalán próbálkozott, valószínűleg nem tévedek nagyot, ha semmi érdemlegesre nem emlékszem tőle. Talán az egyik szöglet után kellett és sikerült is annyira lelassítania egy ellenfél kontrát, hogy annak jelentőséget tulajdonítsak – 7

Mascherano – annyi kiderült, hogy jelentősen fejlődött a labdafedezése és annyi is, hogy távolról nem tökéletes. Persze a jövőre nézve az lesz a legjobb, ha csapatszintű fegyelmezett letámadással és labdát birtokolni képes középpályával elérjük, hogy ne is legyen szükséges a leghátsó ember(ek)nek trükközgetni. (=Tegnap az is megérthette a csapat labdabirtokláson alapuló védekező szisztémáját, aki számára eddig nem volt világos. Ugyanis ez tegnap a meccs érzékelhetően hosszú szakaszában csődöt mondott és azonnal nem is tetszett - gondolom senkinek.) Érzésem szerint tegnap kiderült, hogy a küzdés és a küszködés nem csak hangzásukban állnak közel egymáshoz, hanem a focipályán is vékony a határvonal a kettő között (ez utóbbit nem konkrétan Mascheranonak címeztem, de rá is komoly hatással volt!) - 7

Alba – talán ez volt az első meccse a Barçában, amikor kiderült számomra, hogy hiába támadó szellemű védő, elsősorban mégiscsak védő. Ráadásul olyan, aki rendesen meg is tanulta a szakmát! Szinte nem élt meg senki mellette (feltehetően ezért is nyomták inkább a pálya közepét és a védelmünk jobb oldalát), feltűnően sok blokkolást, okos megelőző helyezkedést láttam tőle. Ugyanakkor azt is meg kell jegyeznem, hogy a rutintalansága nagyon szembetűnő volt. Csinál valami majdnem zsenialitásba forduló okosságot, a következő pillanatban meg elrontja a legegyszerűbb szituációt. (=Kiválóan leolvassa az ellenfél szándékát, könnyedén levesz egy mögé bepasszolt és nélküle könnyen életveszélyesbe forduló kiugratást, a következő pillanatban meg egyszerűen visszaadja az ellenfélnek, mert „képtelen” az öt méterre álló Xavinak azt továbbítani.) Tegnap talán kevésbé dominálhatott, de támadásban is több mint korrekt volt. Továbbra is hiszem, hogy vele a pályán Iniesta pályafutása egyik legjobb szezonját futhatja - 8

Busquets – nála jutott először és elsősorban eszembe, hogy a heti kétmeccses terhelésből pihenőt kapni nem minden esetben előny. Szokatlanul indiszponált volt és ezt értem a védőmunkájára, de még inkább arra, hogy (Xavival együtt!) képtelen volt kézben tartani a meccs bizonyos időszakait. Szerintem egyébként is bedőltünk a Betis letámadásának, illetve annak, hogy nagyon gyakran (amúgy a Barçához hasonlóan) bevitték a játékot a pálya egészen kis területeire, mert ezt egészen amatőr módon reagáltuk le. Már az első félidőben volt olyan pillanat, amikor Busquets egyszerűen visszament Puyol mellé (fél méterre!), hogy elkérje tőle a labdát, miközben a közelében nem volt ellenfél játékos. Aztán egész egyszerűen mindketten (Xavival) a grundokon látható eszetlen gyerektumultusokhoz hasonlóan körbevették a mindenkori labdás embert és ezzel elértük, hogy esélyünk ne legyen kihozni az esetleg megszerzett labdát. Törvényszerű volt, hogy minden alkalommal azonnal vissza is adtuk és ez még akkor is hiba, ha a Betis-nek minden kalaplengetés kijár azért, amilyen okosan, gyorsan és pontosan játszották meg a támadásaikat és egyáltalán játszották a feltolt letámadást és a területszűkítést. Volt legalább két közbelépése kulcspillanatban, de összességében ez nagyon nem az volt, mint amit megszoktunk tőle, vagy amit ő igazából tud - 5

Xavi – szerintem ő volt az, akit a legjobban megzavart Cesc kiválása. Vagy még inkább Cesc kiválása ismét megmutatta, miért lassult be a csapat tavaly Xavival, illetve miért gyorsult fel idén Fábregas-szal. Részemről ez nem kritika Xavi felé és azt se gondolom, hogy nagyon rossz meccset játszott volna, egyszerűen azt éreztem, hogy képtelen volt alkalmazkodni a megváltozott csapat felálláshoz. Valami olyasmit éreztem, mintha megkönnyebbült volna, hogy Cesc átveszi tőle a támadójáték irányítását, aztán amikor ő már nem volt a pályán, sehogy nem tetszett neki az, hogy mégis a vállára kellene venni. (Ez persze mind csak feltételezés, de még inkább szándék annak érzékeltetésére, amit látni véltem.) Végül aztán ezt a kettősséget megszenvedte a csapat támadásban és védekezésben is. Meglepően sokszor vesztett labdát, de nagyobb baj, hogy ezek közül nem egyet a híresen sebezhetetlen labdafedezéséből. Szokása szerint adott legalább két „gólpasszt”, a kapura tett kapáslövése meg a meccs egyik legszebb jelenete volt - 6

Messi – pár év múlva valószínűleg megjelenik majd az a könyv, amiből megtudjuk, hogy mi történt vele ezen a nyáron. Nem arról van szó, hogy alapjaiban változott volna, arról se, hogy most érzékelhetően jobb lenne, vagy többet tenne, mint tavaly, hanem arról, hogy mennyire hatékony lett. Nem fogok statisztikákat keresgetni (amúgy is szorít a határidő), de szemre feltűnő a változás, hogy idén mennyivel magabiztosabb a befejezéseknél. Lassan már Eto’o szintjén kezdek bízni benne, a különbség annyi, hogy Messi nem csak a ziccereit lövi be, de a kevésbé egyértelmű helyzeteket is képes gólokra, még hozzá sorsdöntő gólokra váltani. És hogy mi lehet az ok? Két variációt tudok jelenleg elképzelni. Az egyik, hogy a tavaly gyalázatosan elcseszett nyári felkészülés után az idei nagyon patent lett – főleg neki, a másik pedig, hogy nem csak falból mondta azt, mennyire mélyen bántja a kihagyott tizenegyese a Chelsea ellen és mennyire szeretné azt ebben az évben elfeledtetni és/vagy jóvátenni. Két gólt lőtt egy olyan meccsen, ahol 2-1-re nyertünk, ráadásul a gólokba vastagon bele is tette (a) magá(é)t - 8

Iniesta – egyre biztosabb vagyok abban, hogy ha nem lenne Messi, akkor ő lenne a „Messink”. Már persze a neve attól még Iniesta maradna, de a Barça legnagyobb ikonja mostanában feltételezhetően ő lenne. Annyira jellegzetes, amit csinál, és annyira várhatóan kiszámíthatatlan minden megmozdulása a pályán, ami csak a legnagyobb zsenik sajátja. Nagyon sok értelemben nagyobb mágusa a labdának, mint Messi, és nagyon sok értelemben gyűlöltebb és rettegettebb támadó az ellenfelek szemében, mint Messi. Ez a tegnapi sarkazás például egyáltalán nem volt jól kivitelezett, mégis annyira zsigerből tette vissza, hogy ezzel együtt is fantasztikusra sikerült. Ez a tegnapi meccs nagyon sok értelemben szenvedés volt, mégis ő volt az, aki folyamatosan a váratlanságot (nem mellesleg a látványosságot) ígérte, nem pedig Messi. Tudom, hogy semmi esély rá, de én sokkal szívesebben adnám neki az Aranylabdát, mint Messinek. Hogy miért? Csakazértis! - 8

Pedro – ezt hívják kibaszott nagy alibinek, apukám! Engem meg kibaszottul fel is bosszantott!! - 1

Sánchez – ha naiv lennék, azt mondanám, hogy a tegnap este után a Betis és nemtudomhogyhívjákvédő megérdemelné ugyanazt a harsány médiavisszhangot, mint anno a Real és Pepe kéztaposása. Mivel a meccsnek voltak periódusai, amikor kontrát kellett volna játszanunk, Sánchez lett volna a labdatartó, amíg a csapat felér, ehhez képest azonnal kapta a rendszabályozó jellegű fenyítéseket. Nincs ezen mit szépíteni: gusztustalan is volt, meg aljas is. Nem szeretem, amikor játékosok méltatlankodással töltik a játékidőt, mert alapos a gyanú, hogy olyankor nem megy a foci. Nála is voltak korábbi meccseken ehhez hasonló szituációk, de tegnap teljes mértékben egyetértettem azzal, hogy szóvá tette. A bosszankodásom mellett is az a lényeg, hogy győztünk, ebben az értelemben a Betis megkapta a maga "büntetését". Hogy érzékeltessem Sánchez a jellemét, felidézek egy mozzanatot a tegnapi meccsről. Labdát szereztek az ellenfél védelmi vonalában Messivel közösen és úgy alakult, hogy Messi a 16-os sarkáról indulhatott befelé, miközben három Betis védő a saját 16-osán belül próbálta hárítani a bajt. Sánchez gondolkodhatott volna abban, hogy megpróbál elmozogni, hátha kiugratást kap, ehelyett a Messihez legközelebb álló védő elé állt és semmi másra nem koncentrált, csak arra, hogy (kézzel-lábbal-testtel) fel,- és visszatartsa attól, hogy Messire mozoghasson. A helyzetből végül nem lett semmi, de Sánchez ezzel két métert és végtelen számú jó megoldási lehetőséget adott Messinek ahhoz, hogy gólt lőhessen. Ennyi! Az „ilyet” hívják úgy, hogy CSAPATJÁTÉKOS! Az első gólnál szintén ő volt az, aki megteremtette a lövőhelyzetet Messinek. Húsz métert sprintelt, hogy elvigye előle a szélső védőt - 8

Thiago – ha hamarabb jön, jó eséllyel hamarabb – és egyáltalán – le is zárjuk a meccset.

Cesc – őszintén sajnálom, mert nagyon jól kezdte a meccset, biztos vagyok abban, hogy másképp alakul a forgatókönyv, ha a pályán maradhat. Őszintén sajnálom amiatt is, hogy egy ilyen kiváló szezonkezdet után kell majd ismét felépítenie magát. És őszintén remélem, hogy biztosan és gyorsan fog ez sikerülni neki, szemben a tavalyival.