Ha megnézünk régi fotókat futballcsapatokról, a játékosok mellett szinte soha nem látható két nagyon fontos alakja a sportnak: a gyúrók és a szertárosok. Napjainkban már kiérdemlik azt a megbecsülést, hogy feltűnjenek a közismert futballisták mellett, de a rivaldafényben természetesen továbbra is a sztárok állnak.
Vannak azonban olyan kivételek, akikről - hiába lehetnének elfeledettek, - mindenképpen kötelességünk szót ejteni. ’Papi’ Anguera egyike azoknak a személyeknek, aki kiérdemelte azt a feltétlen megbecsülést, hogy a Barcelona és azon túl a futball soha nem felejthető alakjai közé soroljuk.
Francesc Angueráról mindent elárul, hogy a játékosok Papának hívták őt. Ő úgy mesélte, az elsők, akik így szólították, Calvet és Vergés voltak. A tiszteletteljes megszólítás annak a mérhetetlen szeretetnek volt köszönhető, amelyet ő tanúsított egész pályafutása során a játékosok felé, akiket saját gyermekeinek tartott. Papi alig néhány hónappal a spanyol polgárháború után kezdett a Barcelonánál dolgozni, Ramon Llorens, a 30-as évek egykori cserekapusa ajánlotta be őt a klubhoz. Ezzel kezdődött az a közel fél évszázad, amit ő a Barçának szentelt.
Ha megnézünk régi fotókat futballcsapatokról, a játékosok mellett szinte soha nem látható két nagyon fontos alakja a sportnak: a gyúrók és a szertárosok. Napjainkban már kiérdemlik azt a megbecsülést, hogy feltűnjenek a közismert futballisták mellett, de a rivaldafényben természetesen továbbra is a sztárok állnak.
Vannak azonban olyan kivételek, akikről - hiába lehetnének elfeledettek, - mindenképpen kötelességünk szót ejteni. ’Papi’ Anguera egyike azoknak a személyeknek, aki kiérdemelte azt a feltétlen megbecsülést, hogy a Barcelona és azon túl a futball soha nem felejthető alakjai közé soroljuk.
Francesc Angueráról mindent elárul, hogy a játékosok Papának hívták őt. Ő úgy mesélte, az elsők, akik így szólították, Calvet és Vergés voltak. A tiszteletteljes megszólítás annak a mérhetetlen szeretetnek volt köszönhető, amelyet ő tanúsított egész pályafutása során a játékosok felé, akiket saját gyermekeinek tartott. Papi alig néhány hónappal a spanyol polgárháború után kezdett a Barcelonánál dolgozni, Ramon Llorens, a 30-as évek egykori cserekapusa ajánlotta be őt a klubhoz. Ezzel kezdődött az a közel fél évszázad, amit ő a Barçának szentelt.
1939 augusztusában szobafestőként dolgozott, amikor megkérték, hogy a csapat mindeneseként dolgozzon. Mivel nagyon sok játékossal találkozott, szinte mellékesen játékosfigyelőként is segített a klubnak, a legbüszkébb arra volt, hogy ő fedezte fel Olivellát, aki hozzá hasonlóan Barcelona Pobla Sec negyedében élt. Akkoriban nem voltak napjainkhoz hasonlóan specializáltak a feladatkörök, mindenesként masszőr éppen úgy volt, mint adminisztrációs ügyintéző. Mindezt pedig az állandó munkája mellett végezte, csupán egy jelképes összeg fejében.
1952-ben ajánlották fel számára a lehetőséget, hogy az ifjúsági és amatőr csapatok mellett végezzen általános feladatokat, egyben pedig legyen az első csapat akkori szertárosa, Claudio Pellejero (a belinkelt képen jobbra) segédje. Azon a napon hagyott fel a szakmájával és vált idővel a mezek, cipők és labdák nagy szakértőjévé.
De azon a napon megnyílt előtte egy másik világ is: a játékosok magánélete. A mozdulat, amely leginkább meghatározta őt, nagyon jellegzetes. Az évek során sokan sokféleképp próbálták megkörnyékezni, hogy öltözői titkokat áruljon el, de ő mindig csak a szájához emelte az ujját, és egyetlen szót nem volt hajlandó ezekről beszélni. Csupán néhány anekdotát volt hajlandó megosztani másokkal is. Például azt, hogy Ramallets kínosan ragaszkodott a tökéletesen élesre vasalt ruhákhoz. Addig nem is volt hajlandó pályára lépni, amíg a felszerelését minden szempontból kifogástalannak nem találta.
Papi egészen különleges és általa nagy becsben trófeát tartott az ebédlője falán: egy olyan négylevelű lóherét kereteztetett be, amit alig egy órával a baseli döntő előtt talált a pályán. Egész életében őszintén hitte, hogy az hozott szerencsét a csapatnak akkor. (1979. május 16. KEK-döntő: Barcelona – Fortuna Düsseldorf 4-3.) És nem feledkezhetünk meg az Anderlecht elleni párharc után elvesztett - védjegyének számító - bajszáról, melyet a Zuviríával kötött fogadása miatt kellett leborotválnia. (1978-ban a KEK második fordulójában a Barça 0-3-as első meccs után 3-0-ra győzött a visszavágón, majd tizenegyesekkel továbbjutott az Anderlecht ellen, később így juthatott az előbb említett döntőbe.)
Papinak nem voltak gyermekei, mégis számtalan gyermeket kapott a sorstól. Ha egyáltalán volt kedvenc fia, az valószínűleg Cruyff volt. Amikor a Barça 1974-ben megnyerte a bajnokságot a Molinonban, Johan első dolga volt, hogy még a futballmezében azonnal a helyi bárba menjen, Papi kedvenc söréből kérjen egyet, majd odavigye neki, hogy koccinthassanak a sikerre. „Nagyon szerencsés vagyok, hogy ismerhettem őt, és vele tölthettem életemnek egy szakaszát. Emlékszem, ő mindig néhány perccel hamarabb hagyta el a pályát a meccsek vége előtt, hogy mire mi az öltözőbe érkeztünk, minden készen álljon. Többször is előfordult, hogy mi még a pályán ünnepeltünk egy győzelmet, miközben ő már a törölközőket és a szappanokat készítette elő számunkra. Természetes, hogy az első gondolatom ő volt egy olyan fontos és örömteli pillanatban, amikből ő rendszeresen kimaradt. Amikor jó dolgok történtek velünk, boldog öleléssel fogadott minket, amikor pedig valami baj történt, barátságos hátbaveregetéssel biztatott mindenkit. Mindig támaszkodhattunk rá, mindig bátorított a bajban minket, akik a gyermekei voltunk” – mesélte el az esetet Cruyff később.
1974. április 4-én a Gijon elleni 4-2 lefújása volt a pillanat, amikor a klub fennállásának 75. évfordulóján a Barça bajnoki címet ünnepelhetett, ezzel fenekestül felforgatva egész Katalóniát. „És akkor Cruyff elsőként engem köszöntött a kedvenc sörömmel. Megtisztelve éreztem magam, egy igazán fontos embernek. Az ilyen mozzanatok mutatják meg nekünk, miért volt ő a legnagyobb.” – Papi Anguera
Részlet az El Pais 1983. március 31-i cikkéből:
Néhány hónap múlva elérkezik a hatvanötödik életévéhez, amikor visszavonul. Senki nincs, aki Francesc Angueraként szólítaná, még az elnök is csak egyszerűen és szeretetteljesen így szólítja: Papi. Június 30-án visszavonul, és ahogy ő mondja, egész életében csupán két célja volt: a Barçánál lenni, és feleségül venni imádott kedvesét, Soledadot. Szerencsés ember, aki elmondhatja magáról, hogy mindkét nagy álma valóra vált. Ahogy érkezése sem volt hangos, úgy a távozása is szinte észrevétlen lesz. Hamarosan eljön a nap, amikor Papi többé már nem rendezgeti a mezeket és a cipőket, hamarosan eljön a nap, amikor megváltozik minden az öltözőben. Ahogy Papi mondja: „a legfontosabb tudni mindenkiről, hogy melyik a legkedvesebb és legkényelmesebb meze, zoknija, valamint, hogy kinek milyen kabaláját hogyan kell elhelyezni szertartásosan a meccsek előtt. Illetve nagyon fontos, hogy ha megkérnek valamire, igyekezz a legjobb tudásod szerint megtenni azt. A cél, hogy a játékosoknak minél kényelmesebb legyen az életük az öltözőben.” A kényelem persze nem csak az öltözőre igaz. Papi egyszer még sárgalapot is kapott azért, mert a kötelességét mindenáron megtette. Az 1977/78-as szezonban egy alkalommal beszaladt a pályára, hogy Cruyff mezt tudjon cserélni anélkül, hogy elhagyná a pályát.
Papi munkássága egybeesett a varázslatos hetvenes évekkel, közte Johan uralkodásával, akiről bátran állíthatja, hogy nagyon közeli jó barátja és bizalmasa lett. Cruyff igazi apafigurát talált személyében, akire bármikor támaszkodhatott, de többen mások az egykori csapatokból is rendíthetetlen sziklaként emlékeznek rá. Történhetett bármi, lehetett bármekkora a baj, ő nyugodt maradt minden körülmények között. Legendás történetek szólnak arról, hogy képes volt a meccsekre utazások alatt is végig ébren maradni. Ellenőrizte, hogy megfelelő körülmények között alszanak-e a játékosok, csendre intette a veteránokat, amikor nem hagyták pihenni a fiatalokat, és éjszakákon keresztül ébren maradt, hogy bármikor a játékosok rendelkezésére állhasson.
Papi üdvözli az emberrablók fogságából kiszabaduló Quinit
Papi részese lehetett a történelmi 73-74-es szezonnak. Cruyff évének, a bajnoki győzelem évének, a „0-5 évének”, ahogy ő emlegeti. Papi, te nagy futballisták között éltél, igaz? „Én Kubalával, Cruyff-fal és Maradonával éltem! Három legenda, három hatalmasság! Laszi a végletekig ragaszkodott a labdarúgás alapjaihoz, játékának védjegye volt, hogy megtartsa a labdát minden helyzetben és, hogy hibák nélkül játsszon. Johan a sebességével és a hihetetlen ügyességével nyűgözött le, Diego pedig a bámulatos és ösztönös zsenialitásával.” Papinak is meg van a saját futballideálja. „Ha választhatnék, akkor Kubala intelligenciáját, César fejjátékát, Neeskens erejét, Rexach jobb lábát, Maradona bal lábát és Migueli szívét gyúrnám egybe.”
Egy Barça szurkoló szíve tele van boldog és kevésbé boldog emlékekkel. „A legjobb dolog? A baseli döntő, kétségtelenül. A legrosszabb? A Sevilla elleni utolsó bajnoki a Les Corts-ban. Ha győztünk volna, bajnokok vagyunk, nem győztünk, így kicsúszott a kezünkből a bajnokság. Emlékszem, hogy csak ültem a padon és sírtam a meccs után. A stadion már üres volt, de én csak ott ültem és zokogtam, annyira fájt. Nem szégyellem. Soha nem szégyelltem a vereségeket. Sok rossz időszakot megéltem a csapat mellett, de cserébe nagyon sok barátot és szeretet nyertem.”
(Papi az 1946. március 31-i Barcelona-Sevilla meccsre utalt, ahol a csapat a bajnokság utolsó fordulójában 1-1-es döntetlent játszott, így a Sevilla egyetlen pont előnnyel az 1945-46-os bajnokság győztese lett.)
Az olyan nevek, mint Papi Anguera, nem csengenek hangosan a futball világában semelyik világszerte ismert nagy klubban. Csendben és névtelenül irányította a csapat öltözőjét több mint negyven éven keresztül, évtizedeken keresztül volt kulcsfigurája a Barcelona stábjának, mégse fogadott el soha külön elismerést. Azt viszont nem tudta megakadályozni, hogy a Raval negyedbeli fiatalok egy csoportja róla nevezze el a szurkolói és futballklubját.
A Penya Barcelonista Anguera 1957-ben alakult, a korábbi Atlétic Catalunya egyesületből, azzal a céllal, hogy a sport és a labdarúgás élvezetét ismertesse meg minél több emberrel. 1957-ben a fiatalok meggyőzték Anguera egyik közeli barátját, Domingo Bernat Ruizt, hogy vállalja el az elnöki teendőket, valamint magát Anguerát, hogy elfogadja a tiszteletbeli elnöki címet.
Papi mindvégig igyekezett támogatni ezt a kis klubot, és sok egyéb mellett a legnagyszerűbb tette az volt, hogy egy alkalommal elhozta a csapathoz Maradonát, a mai napig emlékezetes napot ajándékozva ezzel sokaknak. Az egyesület immár ötvenhat egészséges sporttal és társadalmi lélekkel megtöltött évet tud maga mögött. 1991-ben majdnem a megszűnés sorsára jutott, de hála a gyermekek szüleinek, mára ismét erős a szervezet, így továbbra is hűen őrizheti alapítója, Papi Anguera nevét. 
Francesc ’Papi’ Anguera 1918. június 29-én született, 2000. április 22-én hunyt el hosszas betegség után. Emberként páratlan nyomot hagyott a Barcelona történelmében. A hűség és odaadás jelképe, emléke örökké él a folyosókon, az öltözőkben és a kispadokon.
„1978-ban az Anderlecht elleni vereség után a belga közönségen át vezetett az utunk a padról az öltözőbe. Keresztül kellett mennünk a tömegen, miközben összeszedtünk jó néhány ütést és véraláfutást, amikor egyszer csak meghallottunk egy kétségbeesett kiáltást hátulról: Papi segíts, nem tudok átjutni! Bár mindannyian halálosan rémültek voltunk, ő gondolkodás nélkül visszafordult, hogy összegyűjthesse és biztonságban tudhassa a gyermekeit.” – Angel Mur
Források: www.mundodeportivo.com, www.blaugranas.com, www.arxiu.fcbarcelona.cat, www.elpais.com, www.pbanguera.cat, Barca magazin 2006. júniusi száma
