A Bayern elleni kegyetlen bukásunk számtalan dolgot más megvilágításba helyezett az elmúlt egy hétben globálisan, pedig idén nem először taposnak el minket az ellenfelek – katalán kukások munkaruháját vagy éppen mást viselve – úgy, hogy közben egyértelműen jelzik: elegük van abból, hogy a Világ Nagy Igazsága a BL-címvédésünket követeli évek óta, és azt is unják, hogy minket csak úgy lehet megverni, ha idétlen potyagólt kapunk, állva elalszunk a meccsen, debil a bíró vagy az ellenfél megmagyarázhatatlanul egyoldalú segítséget kap az égből. A 4-0 fényében szemlélve a tavalyi elődöntőket, most sírhatjuk vissza a Chelsea elleni kiesést, mert ott legalább végig abban a tudatban lehettünk, hogy mi vagyunk a jobbak, még ha nem is sikerül döntőbe jutni. Most viszont, túl azon, hogy a Bayern ellen a játékunk kilátástalan volt, hozzáállás tekintetében is kudarcot vallottunk. Piszok nehéz kérdés ez a motiváció, mert ezek a játékosok az elmúlt évek közös és egyéni sikerei után elronthatnak bármit egy meccsen, akkor is hőn imádott, híres és örökké multimilliomos bálványok maradnak. Ilyenkor jön képbe a mentális felkészítés – és ezzel kapcsolatban a lehető legkézenfekvőbb a Milan elleni visszavágót elővenni.

A Bayern elleni kegyetlen bukásunk számtalan dolgot más megvilágításba helyezett az elmúlt egy hétben globálisan, pedig idén nem először taposnak el minket az ellenfelek – katalán kukások munkaruháját vagy éppen mást viselve – úgy, hogy közben egyértelműen jelzik: elegük van abból, hogy a Világ Nagy Igazsága a BL-címvédésünket követeli évek óta, és azt is unják, hogy minket csak úgy lehet megverni, ha idétlen potyagólt kapunk, állva elalszunk a meccsen, debil a bíró vagy az ellenfél megmagyarázhatatlanul egyoldalú segítséget kap az égből. A 4-0 fényében szemlélve a tavalyi elődöntőket, most sírhatjuk vissza a Chelsea elleni kiesést, mert ott legalább végig abban a tudatban lehettünk, hogy mi vagyunk a jobbak, még ha nem is sikerül döntőbe jutni. Most viszont, túl azon, hogy a Bayern ellen a játékunk kilátástalan volt, hozzáállás tekintetében is kudarcot vallottunk. Piszok nehéz kérdés ez a motiváció, mert ezek a játékosok az elmúlt évek közös és egyéni sikerei után elronthatnak bármit egy meccsen, akkor is hőn imádott, híres és örökké multimilliomos bálványok maradnak. Ilyenkor jön képbe a mentális felkészítés – és ezzel kapcsolatban a lehető legkézenfekvőbb a Milan elleni visszavágót elővenni.

Már-már hagyománynak számít, hogy nagy téttel bíró meccsek előtt a katalán tévécsatorna munkatársai, akik másodállásban hithű Barcelona-szurkolók (próbálna csak meg valamelyikük nem az lenni ott, talán még a munkaszerződésben is feltételként szerepel) készítenek a játékosoknak a meccs elé egy kisfilmet, abból a célból, hogy miután fizikálisan felkészültek a meccsre és a kidolgozott taktika minden apró részletét befogadták koponyájukba, fejben is készen álljanak a megmérettetésre, azaz kellően feltüzeltté, lelkessé és elszánttá váljanak a kezdőrúgás pillanatára. Mióta Guardiola lefektette az alapjait e hagyománynak, nagyjából évente egyszer szokott sor kerülni a játékosok gondolatainak ilyen jellegű manipulálására, és idén persze a Milan elleni visszavágó volt az a meccs, amely kiérdemelte, hogy külön film készül elé, hiszen (akkor még) az volt a szezonunk legkomolyabb töréspontja – bár azóta láttuk, hogy meggondolatlanság volt ezt hinni.

Az Esport3 kisfilmje alapjául szolgáló monológ a Minden héten háború című – sztori szempontjából egyébként egészen közhelyes és felejthető – filmben hangzik el Tony D’Amato (azaz Al Pacino), a Miami Sharks edzőjének szájából a döntő előtti öltözői megbeszélésen. A futball itt most olyan futballt jelent, amit se nem lábbal, se nem rendes labdával játszanak, azaz amerikai futballt, de ez jelen esetben nem túl lényeges a tartalmat tekintve, az üzenet éppúgy érvényes volt a Barcelonára is és érvényes a világon minden egyes meccsre.

(Ez a kellemesen mély orgánum nem pont ugyanezt mondja spanyolul, de úgy tartják, hogy amit egyszer már lefordítottak, abból felesleges még egy műfordítást gyártani, főleg ha az gyengébb lesz, mint az eredeti, úgyhogy álljanak itt a film magyar változatában szereplő beszéd releváns részletei:)

„[…] életetek csatáját kell megvívnotok. Itt dől el minden. Ha sikerül, megmaradunk mint csapat. Ha nem, végünk. Apránként, lépésről lépésre meghalunk! Ez itt a pokol, uraim, higgyétek el! Vagyis itt várhatunk, míg a szart is kiverik belőlünk, vagy küzdhetünk, hogy kijussunk a fényre. […] az élet is lépésekből áll, akár a futball. És ha belegondoltok, mindkét játszmában nagyon csekély a hibalehetőség. Hiszen ha egy kicsit nagyobbat lépsz vagy kisebbet, már máshova érsz. Ha egy picit lassabb vagy gyorsabb vagy, már nem kapod el a labdát, szóval minden téren a legfontosabb az időzítés. Legyen az a félidőben, minden percben vagy másodpercben. […] Fogjátok meg, és ne eresszétek el a pillanatot! Mert ha egyszer el kell majd számolnotok velük, akkor tudjátok majd meg, hogy győztesek voltatok vagy pedig vesztesek. Hogy éltetek vagy haltatok. Legyen szó bármilyen harcról. Mindig az győz, aki mindent belead. Az élete árán is. […] nézz a melletted ülőre, nézz mélyen a szemébe. Azt látod majd benne, hogy a srác segít majd a harcban, látni fogod, hogy ő meghozza ezt az áldozatot a csapatért. Tudja jól, hogy ha rajtad múlna, te is megtennéd ezt érte. Ezt hívják csapatnak! Tehát vagy túléljük ezt a harcot egy csapatként, vagy odaveszünk egyénenként! Ennyi a történet! Ez a futball! Na? Melyiket akarjátok?”

Nem arról van szó, hogy a Bayern ellen pusztán a szavak erejével sikert érhetünk el – alapból van valami hihetetlen abszurditás abban, hogy egyáltalán felmerül a továbbjutás lehetősége egy 4-0 után. Nekünk, szurkolóknak, akik nem mennek ki a stadionba, nem kell feltétlenül elhinnünk, hogy sikerülhet (tegye fel a kezét, aki a fizetése 10 százalékánál többet feltenne a továbbjutásunkra) – a játékosoknak viszont kötelező. Nekik úgy kell kilépni holnap a Camp Nou sem krumpli, sem rizs termesztésére nem alkalmas gyepére, hogy mindent beleadnak, mert ha azt látjuk, hogy a srácok megszakadnak a pályán, és csak annyi a gond, hogy 4-0 után visszavágót játszani nem számít egy elhibázhatatlan második lehetőségnek a dicsőülésre, akkor megbocsátjuk nekik, hogy esetleg már nem a miénk a világ legjobb csapata.

Barça! Büszkeség! Barça! – ezt akarjuk látni holnap