Egy apró mosolyt legalább - ha máshogy nem, hát keserves kínunkban. Higgadjunk le egy kicsit. ...megvan? Akkor kezdhetjük.

Egy apró mosolyt legalább - ha máshogy nem, hát keserves kínunkban. Higgadjunk le egy kicsit. ...megvan? Akkor kezdhetjük.

Az évek során felhalmozódott okokból adódó kényszer miatt:

"Mondok valamit. Nincs rosszabb a háborúnál. Itt, a mentőkocsik mellett, biztonságos távolban, el sem bírja képzelni az ember, milyen borzalmas az egész. Ha valaki el tudja képzelni, hogy milyen borzalmas az egész, akkor már nem tud csinálni semmit, mert belehülyült. De vannak olyan emberek is, akik sohasem tudnak elképzelni semmit. Aztán olyanok, akik félnek a tisztjeiktől. Nohát, ilyenekkel csináljuk mi a háborút."*

Mindemellett a romantikus szurkoló elvárása:

"Én tudom, hogy milyen rossz, de amíg vége nincs, addig helyt kell állni."*

Egy kis modern Mohács

Ne szépítsük: a földbe lettünk döngölve. És nem tegnapelőtt, hanem a párharc teljességében. Csúnyán oda lettünk baszarintva. Nagyon csúnyán. Nyekkentünk belé. Pontosabban csak nyekkentünk volna, ha egyáltalán még tudtunk volna hangokat kiadni. Gyengék voltunk, nem is: gyengék vagyunk. Persze nem a közhelyszerűség gyengesége ez, nem futballszakmai, hiszen az legfeljebb csak relatív lehet - mondjuk például a Bayern Münchenhez képest, de ez sem elég jó megfogalmazás, a futball ezen szintjén semmiképp, mert itt már úgy illik mondani: erősebbek. Szóval nem szakmai: abból csak a kiszolgáltatottság fakadhat - de az sem a lábakból jön. Nem felejtett itt el senki semmit. Ez a Barcelona még mindig piszok erős - csak éppen most kurva gyenge. Szétesett. Fejben. Ez persze nem kevésbé aggasztó, de lényeges: valójában 2-0-ra és 1-0-ra kaptunk ki - csak utána mindkétszer elszállt az egész. Nem maradt tartás, és kiütközött a fáradtság gyengesége, a megtörtségé, a tanácstalanságé - nem másé. És ha már az eredménynél tartunk: igen, a fallikus identitástudatnak nehéz ezzel megbirkózni, de valójában sokkal jobb és könnyebb így kiesni. Tudva, hogy messze voltunk a céltól, hiszen valaki más egyértelműen és tisztán közelebb volt hozzá. Nincs az Inter utáni sírás, hogy ezt miért vették el tőlünk - hogy az élet miért veszi el máshol, amit korábban odaadott -, nincs a Chelsea utáni tehetetlenül sokkos bolyongás, hogy ilyen nincs - hogy ez nem lehet - hogy két csapat között egyszerűen nem lehet az ennyivel kisebb tudásúnak továbbcsúsznia - hogy ennyire nem lehetünk szerencsétlenek. Nem, most semmi ilyen nincs. Nem lehet végső hiányérzet. Nincsenek kérdőjelek. Üresség van - és azt könnyű lesz betölteni. Könnyebb. Ezt a Bajnokok Ligáját - végre - nem a Barcelonának kellett volna megnyernie. Megszabadultunk egy tehertől. Szokatlan? Üdvözlet a valóságban.

Hogy jutottunk idáig? - I.

Ha kellő higgadtsággal eltávolodunk, akkor sorrendben az alábbi okokat körvonalazhatjuk, szigorúan szurkolói szemmel (tudom, alliteráció, de most nincs kedvem hozzá):

1.a A Tito-projekt nem hogy kifutni nem tudott, de valósággal kettétört decemberben. És ez nem olyan dolog, amire csak legyinteni lehet, hogy 'hát visszatért, vagy nem?'. Túl azon, hogy az ismertek fényében igen tuskó magatartás, A válasz: nagyon nem. Minden össze-vissza és főleg át lett ütemezve évközben, a dolgok kikerültek az elsődleges vezérlő kéz alól, Roura pedig a nyomás alatt túl sokat és túl nagy lángon égette a tüzet - hogy a csapatbeli viszonyok minden bizonnyal irányító elvek nélkül maradtak, arról már ne is beszéljünk. Ezek mind-mind a mentális és pszichikai leterheltséget fokozták. Gondoljunk csak bele: most ősszel volt talán először olyan, hogy Iniesta szokatlanul keveset játszott. Egyértelmű, hogy mi lehetett az alapterv: védeni az üveglábait és tartalékolni tavaszra. Ehhez képest beütött a krach, végignyomta a január-február-márciust (az ezidáig szánt szándékkal gyengébbre időzített hónapokat), és teljesen elcsigázottá vált mostanra.

1.b Mindezzel párhuzamosan a játékrendszerünk az ötödik évbe ért, és az alatt az alapjai nem változtak. Ez rengeteg idő és aki most az összeurópai kocsmában a Bayern fejének pultba verését kéri számon a szakmai vezetéstől - azért, mert már úgy elképzelte, és olyan szép volt: erre meg ők nem tudják kivitelezni, basszák meg! -, annak - minden tisztelettel - baj van a szemléletével. A tiki-taka sem önmagában való. Még ha minden feltétel adott hozzá, akkor sem. Bizonyos tekintetben az eddigi futball csúcsa, de nem annak vége. Még nem. Mindenesetre ezt azért érdemes idevenni, mert egyszerűen túl sok dolog esik egybe, és ez feltétlenül rontja a tisztánlátást. Több mint valószínű, hogyha Vilanova nem betegedett volna meg - ó, bár - akkor is szembe kellett volna nézni ugyanezen szakmai akadályok - nevezzük Bayern-játéknak - legalábbis jórészével, így viszont esély sem volt azok megfontolt és kellően áttekintett lereagálására.

2.a Ahogy ősszel megmutatkozott, hogy Guardiolához képest szakmailag - értve mindezt a lehető legcsupaszabban - talán nem vesztettünk oly sokat mint egyesek gondolni vélték - ez ugye nem véletlen, elvégre már akkor is Tito volt a taktikai referens -, úgy tavasszal tökéletesen kijött, hogy miért maradt előbbi után mégis pótolhatatlan űr, és miért is utolérhetetlen önmagában az a négy év. Röviden: a pszichológus, a motivátor, a prédikátor az, akit elvesztettünk, és ennek hatását csak egy ilyen hekatomba után lehet igazán kiértékelni. Hipotetikus, de nyilvánvalóan nem túl merész állítás, hogy mondjuk minden egyéb körülményt változatlannak feltételezve Peppel nem juthattunk volna oda, ahol a visszavágó hatvanadik percében tartottunk. Elvesztettük volna az első meccset Kassaiék miatt ugyanúgy 4-0-ra mondjuk 2-0-ra, de a retúrpartin egyszerűen nem omolhattunk volna össze a bekapott gól után, és kínkeservesen valahogy lejöttünk volna egy 1-1-gyel. Kár folytatni: világos.

2.b Ugyanakkor mára igencsak testes problémákat eredményeznek Pep anno széthagyott játékszerei és a szakmai vezetés hitvallásába úgy tűnik axiómaként bekúszó rigolyái. A védelem leszedálása, a helyenként indokolatlan túljátszatás - vagy éppen Messi offenzív súlyának abnormális szintre emelése, amely folyamat valójában az őt körülvevő menők fokozatos leépítésével (Eto'o, majd Henry) kezdődött anno. Fontos: itt most nem azon van a hangsúly, hogy ezek jó döntések voltak-e vagy sem, hogy Eto'o a maga személyiségében valóban egy arrogáns köcsög-e, Henry pedig vajon tényleg eltelt-e azzal, hogy egycsapásra minden álma valóra vált, nem, a dolog arról szól, hogy egyszerűen még csak nem is hasonló irányban - konstruktív csatár - zajlott a pótlásuk. Illetve - csakhogy egész pontosak legyünk - később rájött eme hibájára Pep, de akkor már visszafordíthatatlannak tűnt a folyamat. Így ez napjainkban tipikusan az egy-kosárba-minden-tojást tankönyvi esete: a kosár persze a legszebb a műfajában, vastagon bearanyozott, jobbat kívánni sem lehet - de hiába, mert ha kicsúszik a kezünkből - lásd: mostani sérülés -, akkor hogy rántottát nem fogunk enni, az egészen bizonyos.

Közbeszúrt, ötven percre vonatkozó értékelő, kibontott első etap:

Valdés (-) - Semmi sem rajta múlt, így némileg az is érthetetlen, hogy miért most lesz esetleg megkérdőjelezve a hozzáállása és az elhivatottsága. Pont mintha Európában lehetett volna érezni benne valamiféle tüzet - talán nem is oly halványat (Milan, PSG). Személy szerint kétlem, de: Az év közben kikiáltottak fényében ez volt az utolsó csillagos-himnuszos estéje a csapattal. Az évek hosszú soráért köszönettel tartozunk. Így ha mégis úgy alakulna: Minden jót, Victor!

Alves (5,5) - A saját játékstílusa miatt combos hendikeppel indult, de nagytotálban nézve a dolgokat valóban a Ribéryvel szembeni párharc volt az egyetlen, amit neki köszönhetően oda-vissza hozott - de legalábbis nem veszített el egyértelműen - a csapat: kissé szokatlan módon hisztizett is a jó francia rendesen. Persze ára is volt a dolognak: elől levegőt sem hagytak neki Alabával, a védelmi zónájukban cserébe a Csigaevő is felszívta magát és amolyan eltökélten durcás módon számtalan - valljuk be - erőtlen próbálkozást maga fojtott el. Egyébként is nagyon pontatlan voltál, Dani!

Piqué (8 7,5) - Azzal a játékleválasztással - négyet hagyni négy ellen -, amivel próbálkoztunk, bele lett kényszerítve a messiás szerepbe - de becsületére legyen mondva: fel is vállalta, ameddig bírta fejben. Legalább féltucatszor mentett elképesztően nagyot, és jórészt neki köszönhető az, hogy a védelmi részről működni látszott az a támadó részről üres hazárdjáték, amit az első felvonásban oly teátrálisan vezettünk elő. Kegyetlen személyi sors: saját magának éppen ebben a félidőben sikerült a legközelebb kerülnie a puyoli szellemiséghez - kár, hogy tőle ez nem tudott ragadós lenni. És kár, hogy a végén minden összedőlt. Az öngól egyébként nem volt különösebben nagy hiba: derékmagasságban hirtelen combemeléssel megpróbálni menteni - egyszer gól, egyszer szöglet. Más választás nemigen akadt: lett volna középen, aki berúgja...

Bartra (6,5) - Nem tudni honnan volt képes előszedni annyi bátorságot, hogy megpróbálja a szerepkör minden elemét bejátszani: úgy a félpályánál történő megelőző ütközeteket, mint a középpályára történő fellépést és támadásindítást. Borzasztóan sokszor belehibázott mindkettőbe: ütemet tévesztett, elszórt nem egy labdát - mégis csak és kizárólag dicséret illeti. És nemcsak azért, mert felháborító és botrányosan nagy mulasztás a Stáb részéről - ez, igen, na ez valóban az -, hogy kvázi a Bayern ellen kellett beugrania a mély vízbe, de azért is, mert még az ügyefogyott mozdulatain is érezni lehetett a mérhetetlen akarást és elszántságot. Egyébként lehet tippelni: az elődöntő előtt hány meccsen játszott összesen a BL-ben? Na? Négy! Összesen négy meccsen, uszkve 200 percet. No comment...

Adriano (4,5) - Ő veszett el leginkább a bajor erőkülönbségben, és a legtöbb látványos védekezési hibát is ő követte el - bár nyilván az is igaz, hogy Bartráé volt az Piqué-elsősegély joga. A gólnál azért megpróbálhatta volna tökösebben felvenni Robbent - nem behátrálni -, sőt, nemcsak akkor: most persze megállíthatatlan lendületűnek tűnik a holland, ráadásul olyan mintha végre-valahára a saját csapata céljainak érdekébe állította volna a képességeit, de azért egy baloldali Alves valószínűleg elő tudta volna hozni belőle a picsogó, őszinte énjét. Leszedni róla a keresztvizet persze nem érdemes.

Song (8) - Szomorú sorstragédia: zajlik az elmúlt évek gránátvörös-kék Waterlooja, ő pedig éppen leteszi a nagydoktorit. Innentől kezdve semmilyen kételynek nincs létjogosultsága: nem lehet negligálni, hogy mekkora szükségünk van arra, amit ő képes nyújtani. És ne legyen vita: rá. Csakis rá. Mégpedig azért, mert már egy éve itt van, és a játékrendszerrel kapcsolatos tudása haladó szintűvé vált: teljesen felesleges megint a nulláról indulni, valaki mással.

Túloldalt a törökök

Ünnepelnek. Teljes joggal, teljességüktől eltelve. Egy mester mesterműve ez. Annyiból persze nélkülözhetetlenek voltunk - fájdalmas szerep -, hogy csak mi lehettünk a vászon. Ellenünk kellett mindezt produkálniuk - hogy egyáltalán elhiggyék nekik. Az általuk elénk tartott tükörben amúgy is érdemes magunkat nézni. A frissességüket, erejüket, magabiztosságukat: mi is voltunk ilyenek. Lehetünk is még. Vicces: akár ezzel a garnitúrával is, hiszen még mindig fiatal a csapat. Hogy felháborító ha motivációs problémáink vannak? Nem ereszt a röhögőgörcs: mégis hány csapatnak sikerült a történelemben 4-5 évig fenntartania a győzelem étvágyát? Még az '50-60-as évek Real Madridjának sem, mert a BL ezüstserlegén kívül nem igazán motiválta őket semmi. A Cruyff-féle nagycsapatnak, igen: de hát azok is mi vagyunk! Örüljön inkább mindenki, hogy lyuk van a seggén. Az ilyen fordulópontoknak egy közös ismertetőjele van: kérlelhetetlenül eljön mind. Előbb-utóbb. Most is ez történt. Persze ahogy az már csak az ilyen sorsfordító csatáknál lenni szokott először felbukkant a váratlan káosza és minden előzetes számítás a feje tetejére állt. A védelmünket, a nem létező, oly sokat - jogosan - szidott védelmünket az eddig nem ismert vészhelyzet valósággal reanimálta, és bár összhang nyilván még csak megfoganni sem tud egy meccs alatt, de ezt elképesztő koncentrációval és önfeláldozó magatartással valahogy mégis sikerült kiküszöbölni. Késélen táncolt az egész persze, hiszen rendszeresen négy lendületben lévő támadó kontra négy pozíciót fogó védő volt az összkép, de Song totemoszlop-alakjával mégis megvolt a hevenyészett érzelmi alap, hogy egy kis szerencsével ezt így talán lehet tartani hátul - és akkor jöhetünk elől a problémák ellenére azért igencsak gólerős, oly sokat dicsért támadósorunkkal. És nem jöttünk. Aztán meg...hát: összeomlottunk. Igen: nem volt Messi, de ezzel mit csinálni nem lehet. Igen: az évben még egyedül organikus jegyeket mutató csatárkettőst (Fabregas-Sánchez) megint sikerült szétválasztani, de ezen - legyünk őszinték - aligha múlt bármi lényeges. Az az igazság, hogy valóban sok jel mutat egy irányba - nem kizárólag róla van szó -, és az ezekből szőtt labirintusból egy ideje már lehetett érezni a végzet szelét. Nem ettől az évtől. Bőven, de bőven tavaly óta: például az aggasztó öltözői képet festő kihagyott tizenegyesek óta. Elhangzott már ott is: kegyetlen képletesség ez, határozott nyoma annak, hogy nem eléggé felosztott a felelősség problematikája a csapaton belül.

Közbeszúrt értékelő, tömör második etap:

Xavi (6) - Továbbra sem ő. Ha gond is van vele, akkor az az izmaiban van: már megint sikerült tavaszra teljesen feleslegesen túljátszatni. (A keserűség hangján:) De legalább az ölünkbe hullott egy remek szemléltető példa, amit még a legértetlenebbeknek is muszáj lesz felfogni: elvégre mi is történt, amikor a lassú, körülményes nyuggerét lehoztuk a pályáról? Hohó: hirtelen Schweinsteiger és Martínez is átlépte a középpályát. Na meg kaptunk még kettőt.

Iniesta (5) - A csapat fájdalmas és tisztán kivehető metaforája éppen a legjobb játékosa volt: nem megy - tehetetlenül próbálja cibálni - és összetörik.

Cesc (4) - Mint egy boroscímke: az idővel halványult. Nem kezdett rosszul - de hát ezzel éppencsak a port törölte le a palackról. A második félidei önfeladással ráadásul mindez vissza is szállt. Most már a tartalom, a nedű: az érdekelne mindenkit. Ennek ellenére a heveskedő felhangok és elnagyoltan felvázolt számonkérések igencsak túlzóak. Ígéret: története vizsgálatának folytatása következik.

Villa (5) -  Az ötméteres pontatlansághoz ez a magasság túl nagy, de szerencsétlenségében azért becsülendő, hogy igyekezett minden félpillanatnyi szabad idővel kapott labdát valahogy kapura tenni. Nem igazán sikerült, de a támadásbeli koncepciók ritka megléte miatt nem volt ez egy rossz döntés.

Pedro (5) - Ó, rejtsetek álarc mögé!** Egyébként beismerem, tévedtem: egyszer valahogy - talán véletlenül - megverte Lahmot, és gyengén kapura is lőtt. Amúgy is próbálkozott, még ha nem is különösebb hittel: mindezért dicsérhető. És igaz: volt egy jó kísérlete harmincról.

Alexis, Thiago, Montoya - Egy csapat együtt veszít, így pedagógiailag helyeselhető a pályára küldésük - az viszont félig-meddig szomorú kórkép, hogy az alapemberek összetörtségét látva, és minden bizonnyal ezen mentálisan kialakult vészhelyzet miatt cserére kényszerítve beléjük kellett fektetni a megszerzendő becsület- és az elkerülendő negyedik kapott góllal kapcsolatos reményeket.

Hogy jutottunk idáig? - II.

"Minden országban egy osztály uralkodik. Ez az osztály buta. Ennek köszönhetjük ezt a háborút."*

3.a A Mourinho-kór blőd félrekezelése. (A hőbörgéseket - mégis hogy jön ez ide? - könnyedén letorkolva:) Borzasztóan egyszerű és kézenfekvő módon. A minden korábbi történelmi tapasztalatot a játékrendszerébe integráló, azt tudatosan felépítő, nyitott szellemiségű, megfigyelő és naprakész katalán-spanyol futball ugyanis belterjes lett a Portugál érkezésével. Teljesen komolyan elhitte mindenki a hároméves pofozkodásban, Barcelonától Madridig, hogy akkor a világ most megállt, a közepén e két csapat lészen, másra figyelni nem érdemes. Hát a nagy lófaszt nem! Szó sincs arról, hogy surranópályán, de annyira ádáz tekintetektől sem kísérve formálhatta a maga akcióját Germánia szívében két zseni - hogy közben az elvileg élenjáró Hispániában még csak egy satnya reakcióterv se készüljön. Mert mintha tényleg nem számoltak volna vele. Jó, jó: erős a Bayern, klassz a Dortmund és állítólag centerrel játszanak...izé, mikor is van a következő clásico? Ez bántó, mert valami olyasmit sugall, hogy bizony jobb, hogy nem szaladtunk bele például a Juventusba. És még...

3.b Ismerd fel ellenfeled! Ha máshogy nem: arcról. Elég sokszor láthattad már: számtalanszor találkoztatok, és utána rendre vigyorogva ünnepeltél a gyepen. Mi következik ebből? Gyűlő-gyülekező motiváció - benne. Ha arra volt kényszerítve éveken keresztül, hogy választása nem lévén élvezze a katalán futballfallosz minden neki keserű gyümölcsét, akkor nem árt valamennyire felkészülni arra, hogy mi lesz akkor, amikor a benne felhalmozódott veszteség, indulat és győzni akarás visszakézből levág egy ordas nagyot. Thomas Müller nem Fabregas, Bastian Schweinsteiger pedig nem Xavi: ugyanakkor annyival nem is rosszabbak, hogy mindenüket kijátszva ne verjék meg akár nagyon utóbbiakat, különösen ha azok sebezhetőek, és főleg annak fényében, hogy bizony Pedro sem éppen Ribéry - erre az eufemizmusra azért büszke vagyok - és a jelenlegi leamortizált állapotában Sánchez még annyi tiszta hasznot sem tud a csapata malmára kihajtani mint az egóból kiöntött Robben.

4. A Bayern München. És csak azért kerülnek a sor végére, mert a többi pont egyáltalán létezik. Kívülállóként lehet persze egyszerűsíteni: azt mondani, hogy az első három a romlás virágai, az enyészet szükségszerűen felbukkanó jelei, a Bayern pedig maga az urna - a kettő együttes jelenléte kell az új világrend létrejöttéhez. Csakhogy éppen az előzőek miatt olybá tűnik, hogy nem kellett ide Bayern München, bárki más is megtette volna, bár nyilván nem ilyen elsöprően: a Barcelona nem tudta ezt a háborút elveszíteni, mert addigra már fegyvere sem volt. A gond az, hogy úgy tűnik ő nem tudott erről.

Szabad utak, kiutak, kutak

"Azért mégsem lehet mindenkit felakasztani."*

Elfogult szurkolóként persze mi értelme is volt az elmúlt öt évnek, ha azt sem tanultuk meg belőle, hogy szinte irracionális reményeket is lehet táplálni? Ennek a Barcelonának út közben nem voltak határai. Miért ne hihetnénk hát, hogy a futballtörténelemben kvázi egyedülálló módon sikerül főnixként egyből újjászületnie? Az ilyen vereségekben - ahogy az már csak lenni szokott - hatalmas erkölcsi tartalék rejlik. Fogtuk a kútkávát, belenéztünk a mélybe - és persze, hogy megrettentünk. Ahogy ezzel összehasonlítatlan módon nyilván a játékosok is. Márpedig a félelem szítja a kialvóban lévő tüzet, a lehetséges koromsötét jövőbe történő pillanatnyi betekintés pedig munkára sarkallhat. Annyira nem állunk ám rosszul: furcsa, de nem a csapat elsőre legelteltebbnek tartott tagjai tűntek bajosnak és koncentrálatlannak. Piqué teljesítménye például egészen meghökkentő: az osztály leglinkebb, legmegbízhatatlanabb hülyegyereke, akit körbevesznek a lányok és a komolyan vehetetlenség légköre, utóbbiért tesz is rendszeresen - erre a legreménytelenebb helyzetben veti meg a lábát és segít ki egy idétlen mosoly nélkül mindenkit. Nem Xavival, Iniestával, Alvessel van a gond: nem azért, mert szent tehenek, hanem azért, mert egyértelműen látszott az arcukon a lelkiállapotuk. Nem az új fiúkkal, ez világos. Aki Albát hibáztatja, arra csak legyinteni lehet: nem tetszett észrevenni, hogy egyelőre egy hamari kis pöcs? Fiatal, heves, rutintalan: ki fogja nőni. Ilyen értelemben nem is Messivel, bár ez bonyolultabb. Kivel akkor? Nem egyértelmű, és ezek a külsős ráolvasások akkora baromságok, hogy belefájdul az ember feje. Fabregasszal? Nincs teljesen rendben mentálisan, de kedves Barcelona-szukoló, kurva gyorsan tetszik felejteni. Ennyi erővel nagyon adja magát például Pedro: mert mégis mi a herét csinál? De, állj, állj: keressük az egyéni bűnbakokat? Nevetségesen szánalmas. Kelleni fog persze személyi csere, egyeseknek szabad utat kell adni: stratégiai és taktikai, illetve pszichikai frissítés szempontjaiból egyaránt. De strukturáltan, ha lehet. Mert az, hogy akkor csokorba kötve adjunk túl Songtól kezdődően - anyám, borogass - a takarítónőig bezárólag mindenkin, az kérem, kurvára nem egy koncepció. Számot mondani nehéz, de nagyságrendet elég könnyű: nem nyolc-tíz új emberre van szükség, Mélyen Tisztelt Orbitális Hülyeség - ennyi játékost beépíteni sem lehet, a tranzakciókat gazdaságilag kivitelezni meg aztán főleg nem: ez nem a Futball Manager -, hanem három-négyre, ha igaz a hír, úgy kapussal együtt. Az érkezőket jól megválasztva. Igen: ezen van a hangsúly, nem máson. Ez, igen, ez lesz a jó-mulatság-férfimunka: szakítani a Guardiola-éra hagyományaival és újrakezdeni bizonyos dolgok építését az előző alapjain. Hiszen látszólag béke van, és csak mi tudjuk, hogy:

"Nincs vége. Egy háborúnak nincs vége soha."*

* Idézetek Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől című mesterművéből. Aki Örkény műfordításához hozzá már nyúlni az bűnös alkat: elkárhozom, most már biztos.

** Dylan Thomas.