Itt a szezon vége: már hivatalosan is Neymart igazolunk, megbizonyosodhattunk arról, hogy a BL-címhez megint rajtunk keresztül vezetett az út, és azt is elégedettséggel nyugtázhatjuk, hogy José és Pep idén éppen ugyanannyi trófeát nyert. Általánosságban is egy szezon utolsó hónapja kétféleképpen alakulhat: vagy vérre menő harc folyik, ahol egyetlen meccsben több az izgalom, mint egy fél ősz alatt, vagy épp ellenkezőleg, fejben már mindenki Ibizán hűsöl a medencében, és a meccsek legérdekesebb része jobb híján az, amikor csapatunk végigvonul az ellenfél játékosaiból álló tiszteletsorfal előtt. A sorfal ugyan megvolt, a játékosok utoljára lettek rákényszerítve ennek a meznek a viselésére, a tisztelet szó azonban az Espanyol szótárából valahogy csak kimaradhatott. Ez a sikert soha el nem érő banda, élükön a szurkolóikkal, egyszerűen képtelen arra, hogy magas színvonalú, elegáns, a clásicók pre-mourinho korszakára jellemző rivalizálás alakulhasson ki a két csapat között, és ragaszkodnak ahhoz, hogy a Derbi Barceloní minden egyes alkalommal mocskolódásról és gyűlöletről szóljon, ha már a futball kék-fehér részről ritkán szokott menni.

Itt a szezon vége: már hivatalosan is Neymart igazolunk, megbizonyosodhattunk arról, hogy a BL-címhez megint rajtunk keresztül vezetett az út, és azt is elégedettséggel nyugtázhatjuk, hogy José és Pep idén éppen ugyanannyi trófeát nyert. Általánosságban is egy szezon utolsó hónapja kétféleképpen alakulhat: vagy vérre menő harc folyik, ahol egyetlen meccsben több az izgalom, mint egy fél ősz alatt, vagy épp ellenkezőleg, fejben már mindenki Ibizán hűsöl a medencében, és a meccsek legérdekesebb része jobb híján az, amikor csapatunk végigvonul az ellenfél játékosaiból álló tiszteletsorfal előtt. A sorfal ugyan megvolt, a játékosok utoljára lettek rákényszerítve ennek a meznek a viselésére, a tisztelet szó azonban az Espanyol szótárából valahogy csak kimaradhatott. Ez a sikert soha el nem érő banda, élükön a szurkolóikkal, egyszerűen képtelen arra, hogy magas színvonalú, elegáns, a clásicók pre-mourinho korszakára jellemző rivalizálás alakulhasson ki a két csapat között, és ragaszkodnak ahhoz, hogy a Derbi Barceloní minden egyes alkalommal mocskolódásról és gyűlöletről szóljon, ha már a futball kék-fehér részről ritkán szokott menni.

Nem vettük volna mi véresen komolyan ezt a meccset, a játékosok mindannyian tisztában voltak vele, hogy jelen helyzetben Neymar egyetlen elejtett könnycseppje Brazilföldön több érzelmet vált ki a szurkolókból, mint egy Pedro-gól, de az Espanyol létezése önmagában arra uszít minden gránátvörös-kék lelket, hogy teljes erőbedobással megakadályozza őket bármilyen kis siker elérésében is. Tömegesen hátat fordítani a sorfalas bevonulás közben, hangos füttyel illetni a bajnokcsapatot, „Katalónia több mint egy klub" feliratokkal minősíteni a város elkötelezettségét – ezek még akár bele is férnének, hiszen az Espanyol sokéves produkcióját elnézve érthető a frusztráltságuk a városi riválissal szemben, bár kétségkívül bunkó a hozzáállás. Az viszont már nem fér össze sehogy sem a sportszerűséggel, hogy Tito egészsége ellen protestáljanak a szurkolók a rigmusaikban, az ilyet minden normális stadionból száműzni szokás. Maga a csapat sem érdemel több elismerést, mint a szurkolóik, ők úgy gondolták, hogy ha a Copa del Rey döntőjén az elméletben gyengébb csapat sikert ért el azzal, hogy háborús viszonyok alakultak ki a pályán, megpróbálják ők is, csak azzal nem számoltak, hogy minket nem könnyű feldühíteni egy ilyen, eredményt és pontokat tekintve érdektelen meccsen. Viszont azzal, hogy megvan ez a 3 pont is, csak sikerül egyre közelebb kerülnünk ahhoz a bizonyos százpontos álomhatárhoz, hogy beállíthassuk a tavalyi Real Madrid pontrekordját. Ha már itt vagyunk a rekordtól egyetlen lépésre, kár lenne veszni hagyni a lehetőséget.

Tiszteld a bajnokot Espanyol-módra

Essen azért szó a meccsről is:

Valdés (-) – Az ő érdemjegye (illetve annak hiánya) az Espanyol támadójátékát is minősíti, mert gyakorlatilag most is ő volt a meccset legközelebbről szemlélő néző. Na jó, kétszer azért játékba kellett avatkoznia, de nem volt veszélyes egyik helyzet sem.

Alves (6.5) – Nem érezte át igazán a meccshangulatot, kissé lelassult üzemmódban tolta végig a meccset, de kifejezetten megbízható volt a védekezésben, egy-két apróbb hibától eltekintve minden rendben volt vele. Még a szabadrúgása is kaput talált, bár veszélyesnek nem volt mondható.

Piqué (7) – A meccs jelentős részében semmi dolga nem volt, de aztán az egyetlen igazán komoly Espanyol-helyzetnél egy dupla szereléssel felidézte előttünk azt az évekkel ezelőttről derengő furcsa képet, miszerint ő a világ legjobb védője.

Mascherano (6) – Neki még annyi kihívás sem jutott, mint Piquének, de gólt most sem kaptunk, így dicsérhető ő is. Régebben jellemző volt rá, hogy túl sokat szabálytalankodik, most ez sem volt felróható neki.

Alba (6) –Mindent úgy csinált, hogy belekötni ne lehessen, de annál egy kicsivel sem többet. Persze ez ilyenkor azért bőven belefér, az ő esetében a szezon végi fáradtság említése kissé abszurd lenne, neki talán az sem okozna gondot, ha egész nyáron is lennének bajnoki meccsek a Konföderációs Kupa mellett.

Song (7.5) – A támadásokban aktív volt, sokat volt játékban, sokszor kérte a labdát, és alig rontott passzt – vagyis amit év elején a legnagyobb hiányosságának tartottunk, azt mostanra teljesen kikúrálta. Az egyik legjobb meccse volt Barcelona-mezben,  viszont az is végképp beigazolódott, hogy nem való ő védőnek, mert ha túlzottan hátul szerepel, akkor nem tudjuk kiaknázni a konstruktív játékában rejlő lehetőségeket.

Thiago (7) – Részben neki köszönhető, hogy az első félidőben lendületesen játszottunk, mintha csak lenne bármi tétje a meccsnek. Sok jó passzt és kevés rosszat osztott ki, a hiba csak abban van, hogy a rosszak szinte mind a tizenhatosunk közelében estek meg, ami esélyt adhatott az ellenfélnek a próbálkozásra.

Iniesta (6.5) – A  kommentátor többször is tudatosítani akarta, hogy a Barcelona tartalékos felállásban játszik, pedig Iniesta szerepeltetése és a tartalékolás egész egyszerűen egymást kizáró fogalmak, mindegy, hogy körülötte kik játszanak éppen. A meccs elején még volt kedve játszani, de azért úgy tűnik, eldöntötte, hogy tét nélküli meccseken nem fogja túlhajtani magát, főleg ha az ellenfél személye együtt jár a sérülésveszéllyel.

Fabregas (7) – Az Espanyol szimpatikus és sportszerű csapatként mindent megtett azért, hogy Fabregas, ha már azon a poszton játszik, tényleg Messinek érezhesse magát: bőven megkapta azt a mennyiségű rúgást, amennyit Leo szokott elszenvedni minden egyes meccsen. Mezőnyben aktív volt, sokat vállalt, és azért a kapufáért nagy kár volt, mert egy góllal teljesebbé tehette volna a meccsét.

Mint Piqué a Bayern ellen, csak ez most nekünk ért gólt

Alexis (7.5) – Nagyjából minden meccsén szerezhetett volna egy (vagy több) ilyen Messi-Neymar-hibrid jellegű gólt, de mivel máskor nem góllövés után, hanem előtte szokott elesni, így tőle most meglőtte a saját év gólját, igazán szép akció volt. Az utolsó egy-két hónapja figyelemreméltó, ha egész évben ilyen teljesítményt nyújt, fel sem merülhettek volna a csatárkérdések.

Villa (6) – Egy olyan meccsen nem sikerült betalálnia, amelyen még Pedro és Alexis is lőtt gólt, pedig a helyzetei megvoltak. Cserébe viszont kiosztott egy pöpec gólpasszt, amit feltehetőleg szándékosan így akart adni, de ha mégsem, akkor is jól tette, hogy nem avatkozott bele nagyon Alexis akciójába, csak éppen hozzátette azt a kis segítséget, amire abban a helyzetben szükség volt.

Pedro (7) – Beállt és lőtt egy látványos gólt, és ezzel most jócskán javította idei gólstatisztikáit, ahol ugyebár az nem szokott számítani, hogy milyen téttel bíró meccsen szerzi meg az adott játékos a góljait. Szeretne ő maradni és bizonyítani jövőre is, hiába nem árulják a jövő évi mezét a klub webshopjában. Persze az is lehet, hogy már elfogyott mind.