A huszonötödik

Facebook Tweet Tetszik

2013. augusztus 28. - johneagle001

A szuperkupa első meccsét nem volt szerencsém élőben látni, ami egyrészt rossz, másrészt utólag kiderült, hogy igencsak tanulságos. Az eredményre persze már másnap kíváncsi voltam, azután pedig átfutottam a szurkolói reakciókat is. És azonnal megijedtem.

A vélemények ugyanis összességében úgy csapódtak le bennem, hogy valami egetrengető katasztrófának kellett történnie múlt hét szerda este, anélkül, hogy én azt élőben láthattam volna. Nyilván érdekelt, mi is lehetett a tragikus összkép, amit kiérezni véltem a reakciókból, ezért amint módomban állt, megnéztem a meccset. A nézés folyamata közben pedig vártam-vártam türelmesen, egészen addig, míg a bíró hármat fújt a sípba. Végül kénytelen voltam magamban összegezni, hogy mi is volt az a változás, ami ilyen mértékben megrengette a Barça szurkolótáborát: semmi.

A legkényelmesebb lenne ennyivel le is zárni a posztot, de azért mégiscsak illendő egynéhány érvvel is alátámasztani a véleményemet.

Jó ideje tud(hat)juk, hogy napjaink Barçája minden pozitívuma mellett magában hordozza a negatívumát is. Azzal, hogy a csapat totális dominanciára törekszik a pályán, olyan mértékben meg akarja határozni a pályán történő eseményeket, hogy rendszerint ritkán hagy más választást az ellenfeleknek, mint a tökigvédekezést. Nem az Atlético volt az első ellenfél, amelyiknek sikerült hasznot húznia ebből a felfogásból, de az is biztos, hogy nem az utolsó.

Valószínűleg többeknek nem tetszett, amit az első félidőben produkáltunk, ugyanakkor nem szabad elfelejteni azt, hogy nincs a világon futballcsapat, amelyik ne szenvedne egy ilyen ellenféllel szemben. Sőt! Nincs olyan futballcsapat a világon, amelyik ne szenvedett volna, ha a saját tizenhatosára behúzódott az ellenfél összes játékosa. De nem is kell a saját tizenhatosra behúzódni, elég csak a saját térfelet védekező szellemben uralni ahhoz, hogy ezzel találkozva a világ összes (top)csapata kínlódjon.

A legjellemzőbb különbséget viszont az jelenti, hogy míg a többiek általában próbálnak eszetlenül (és jellemzően értelmetlenül) előreívelgetni, addig a Barça ragaszkodik a saját felfogásához, és nem szórja el a labdákat csak azért, hogy megfeleljen a kívülről érkező türelmetlenségnek. Ezt kézenfekvő "unalmas tili-toliként" megnevezni, mi inkább szeretjük az észjáték megnevezést alkalmazni.

Konkrétabban a múlt heti meccsről szólva. Tulajdonképpen annyit volt szerencsénk megtapasztalni, hogy a Barça általában öt-a-tíz-ellen játszott a pálya utolsó húsz méterén, míg az Atlético jellemzően négy-a-hat-ellen úgy, hogy megkapta a félpályát. Ehhez képest ők is csak annyit tudtak felmutatni, hogy a kapusuk előrebikázgatta a labdát, amit aztán jellemzően könnyedén megszereztünk. Aki szerint ez utóbbi sokkal szebb, mint a tili-toli, egészségére, mi inkább maradunk annál, hogy türelmesen kivárjuk a pillanatot, amikor VAN értelme támadni. Ha pedig ez a pillanat ritkán jön el, csupán azt jelenti, hogy az ellenfél jól csinálja azt, amit. Az Atlético egy nagyon egységes és hatékonyan védekező csapat csapat, akiknek ráadásul eszük ágában nincs feladni egy meccset. Még akkor sem, ha a Barça az ellenfél. Nem mellesleg reméljük, hogy ezt a jó szokásukat megtartják majd a madridi derbikre is, csak el ne felejtsék odavinni magukkal ezt a nem ritkán favágásba forduló felfogást is.

Évek óta tudjuk, hogy a két nagy akkora anyagi előnyben van a többi csapattal szemben, amit a pályán képtelenség minőségben kiegyenlíteni. Évek óta tudjuk ezt, egyben évek óta szeretnénk azt is, ha történne valami változás, mégse tapasztalható. Illetve mégis. Az Atlético már tavaly is jó ideig lépést tudott tartani – elsősorban – a Real Madriddal, idén úgy tűnik, a tendencia folytatódik.

Viszont ha már annyira szeretnénk kiegyenlítettebb bajnokságot, akkor ne felejtsük el észrevenni (pláne pozitívumként minősíteni), ha egyszercsak megkapjuk! Az Atlético továbbra is versenyképes csapatnak tűnik, ezt el kell fogadnunk, ezzel együtt tudomásul vennünk, hogy legalább rájuk számíthatunk, ha nem könnyed gálameccseket akarunk nézegetni hétről-hétre. Ne csak akkor akarjunk "többcsapatos" bajnokságot, amikor látótávolságban nincs az esélye, hanem akkor is, ha éppen a Barça dolgát nehezíti meg a valósággá váló helyzet.

Az előző bekezdések arról akartak szólni, miért lepődtem meg a szurkolói reakciókon, itt már inkább azokról a jelekről szeretnék írni, amiket változásként - pláne pozitív változásként - értékelhetünk az eddig látottak alapján.

A csapatból gyakorlatilag egész nyáron mindenki arról beszélt, hogy vissza akarjuk szerezni a területi dominanciánkat a feltolt letámadásokkal. Nos, mindenki megnyugodhat, nem csak beszélünk róla, hanem a pályán is megvalósítjuk. A védelmünk is lényegesen könnyebb helyzetben van így, és ez még akkor is igaz, ha a Barçát lekontrázni továbbra sem lehetetlen. (Emlékszünk? Négy-a-hat-ellen egy egész félpályányi területen.)

További jelentős változás – főleg – az előző szezonhoz képest, hogy rendbenlevőnek tűnik a csapat mentálisan. Sokkal harcosabbak vagyunk, sokkal többet dolgozik mindenki a pályán. Senki nem hagyja annyiban az elvesztett labdákat, kivétel nélkül mindenki tesz, és sokat tesz a csapatért. Sok mozgással játszunk, folyamatosan próbálunk áttörési pontokat találni az ellenfeleken, de például a védőink is lényegesen határozottabban állnak bele az 1-1-es szituációkba. Az egyelőre lényegtelen, milyen hatékonysággal végzik majd a fiúk a dolgukat, a lényeg, hogy a szándékot érezni mindenkin.

Szintén több szó esett erről a nyáron, most már jelét is láthatjuk annak, hogy jelentősen javultunk a pontrúgások elleni védekezésben. Nyilván nem kizárt, hogy fogunk majd gól(oka)t kapni szögletekből, de máris biztos, hogy nem ragaszkodunk egy edzésen begyakorolt(?) sémához, hanem alkalmazkodunk az ellenfelekhez, ez pedig eddig működőképesnek tűnik.

További (de nem mellékes) érdekesség az a fordulat a kommunikációnkban, amit szerintem Martinónak köszönhetünk. Ő maga se híve a semmitmondó interjúknak, de még érdekesebb, hogy a játékosaink „elkezdtek értelmes dolgokról beszélni” a sajtónak. Idén eddig szokatlanul nyílt a kommunikációnk, ami azt eredményezi, hogy a sajtó hiába pufogtatja ugyanazokat a kérdéseket, mi nem akarunk mindenáron a meglehetősen egysíkú „sokatkelldolgoznunkasikerekért” és a „messiaviláglegjobbjadetökjósrác” körül pörögni. Fogalmam nincs, mi az ok, tény, hogy nagyon szimpatikus a jelenség.

A mai meccsre tippelgetni nem akarok. Nyerjünk, vagy összesítésben legyünk jobbak, Xavi pedig ma este holnap éjszaka máris változzon át hivatalosan a futballtörténelem legeredményesebb spanyol játékosává! Ez azonnal bekövetkezik, amikor a csapat megnyeri a következő trófeát, mert huszonöttel máris beelőzi Gentót.