Ha jól sejtem nagyon sokan látták/tuk a meccset, nagyon sok embernek pedig nagyon sokféle véleménye lehet/van a látottakról. A nagyon sokféle vélemény pedig azért van, mert annyira impulzív volt a kilencven perc, hogy a nagyon sok embernek nagyon sok különböző momentum vésődhetett/vésődött be, illetve maradt meg a hosszútávú memóriában. Ennyire nagyon sokféle lehetséges bevésődést képtelen lennék ide mind leírni, ezért kettőről gondoltam megemlékezni. Ami valójában egy.
Nagyon régen nem láttam ugyanis olyat, hogy a Barça egy bekapott gól után összezavarodott volna. Ezúttal viszont nem csupán összezavarodott, hanem érezhetően megroppantunk. Az első kapott gól után döbbenetes módon érezhető volt, hogy benne van egy második is, ha a harmadikra éppen nem is készülhettünk fel. Az ezredforduló környékét inkább nem említeném, mert az teljesen más kategória, de az utóbbi tizenkét/három évben nem nagyon láthattunk ilyet. És ez elgondolkodtató. Vagy legalábbis engem elgondolkodtatott.
Tegyünk úgy, mintha Rijkaard utolsó másfél éve és a Martino vezette szezon meg se történt volna, íme egy rövid(?) visszatekintés arról, ami ezeken túl történt. Számtalan játékos visszaemlékezett már azóta, és mivel elég régen történt, a játékosoknak nem volt szükséges diplomatikusnak lenniük, tehát el is fogadhatjuk hitelesként az elhangzottakat. Az ezredforduló Barçájának legnagyobb problémája a vesztes szerepének akaratlan elfogadása volt. Ők voltak a „kicsi katalánok” akik a „nagy és legyőzhetetlen” Real Madrid árnyékában, lényegében vegetálva léteztek, arról meg nem is álmodhattak, hogy komolyan vegyék őket a csúcsfociban. Érkezhettek évről-évre megváltónak remélt külföldi arcok, a játékosok nem bíztak önmagukban, a győzelmeket legfeljebb az archív felvételekről ismerték, mint ahogy egy-egy trófea felemelésének hangulatát is legfeljebb a klub múzeumából.
Aztán elérkezett az örömteli fordulópont, megérkezett Ronaldinho. Aki a maga szemtelen és laza stílusával, életfelfogásával testközelből elhitette a társakkal, hogy igenis létezik a siker és ehhez „nem kell más”, mint átkapcsolni a fejekben azt a bizonyos „loser/winner” kapcsolót. És a csapat elindult meredeken felfelé. Olyan hirtelen, hogy maga Puyol mesélte el egy interjúban, milyen lehengerlő volt számukra megélni a Ronaldinho elhozta szemléletváltást. Biztosan sokan emlékeznek rá, az volt az időszak, amikor úgy ülhettük le meccseket nézni, hogy persze beszaladt egy-egy hátrány, de szinte ezerszázalékig nyugodtan várhattuk a folytatást, mert abban a csapatban volt annyi tartás, hogy rendre megfordította a vesztes helyzeteket. Mert amikor nagynak tűnt a baj, a társaknak „nem kellett mást tenniük”, csak odaadni Ronaldinhónak a labdát. A mai napig előttem a kép, amikor a 2006-os BL-döntőben bekaptuk a gólt. Egy rövid időre látni lehetett Rijkaardot, aki meg se rezzent. Pedig lett volna oka rá. Mert akkor még joggal lehetett ott mindenkiben az aggodalom, hogy a vesztes mentalitás talán mégsem tűnt el örökre. És egy párizsi vereség akár(!) ismét visszalökhette volna a csapatot a korábbi keserves évek szintjére.
Aztán persze vissza is lökte, de az ok nem egy konkrét vereség volt. Ronaldinho (akkor) váratlanul eltűnt. Egyre kevésbé volt megoldás „csak odaadni neki” a labdát, mert nem oldott meg semmit. Sőt, egyre inkább kerékkötővé vált. És ekkor derült ki igazán a személyes jelentősége. Mert a többiek szépen lassan visszaestek ugyanabba az éber kómába, amit azelőtt megszokhattunk. Egészen addig amíg Peppel együtt meg nem érkezett a játékrendszer, ami újra elhozta nekünk a győztes mentalitást.
Pep le is nyilatkozta egyszer, hogy a célja nem más, mint az edzéseken olyan szintig begyakoroltatni az elképzeléseit, hogy azok automatizmussá váljanak. Ezzel együtt kimondott célja volt az is, hogy a játékosok ne csupán bízzanak, inkább fanatikusan higgyenek a rendszerben. Nem tudhatjuk, mennyire volt ez szándék arra, hogy megkerülje az egyetlen játékosra épített feltétlen bizalmat, de így végiggondolva, akár erről is lehet szó. Mert ha már nem egyetlen központi játékos a kulcs, hanem a rendszer, akkor a rendszer elemei cserélhetővé válnak, ezzel pedig nem bénul le a csapat akkor sem, ha valamelyik lényeges eleme - átmenetileg - kiesik. És mivel semmi nem lehet fehér, avagy fekete, rögtön cáfolom is magam.
Mert a hétvégi Celta meccs pont arra világított rá, mi történik, ha kiesik a rendszer egy, vagy akár több fontos láncszeme. Mert mi történt Pep idejében, hátrányban? Xavi visszavette a tempót. Sokszor elhangzott, tehát tudjuk, hogy ő szabta meg a csapat ritmusát és ilyenkor „nem tett mást”, mint időt adott a többieknek, hogy feldolgozzák a kapott gólt. De nem csak lelassította a játékot, hanem megadta a csapatnak a biztonságot azzal, hogy nem vesztett labdát. Nem tűnik ez jelentős szempontnak, de ismét a hétvégi meccsre utalok, mert ott éppen az történt, hogy nem kaptunk időt megemészteni a történteket, ráadásul sorozatosan labdákat is vesztettünk a középpályán. Amikből aztán jöttek a még nagyobb gondok, mert a Celta ki is használta az összes lehetőségét. De nem szabadna, hogy Xavi hiánya ennyi idő után ennyire észrevehető problémát jelentsen, ezért bővítem a kört.
Mert a játékrendszerünk további lényegi eleme volt Iniesta és Messi is. Mindketten elsősorban ugyanazzal a momentummal: alig vesztettek labdát. Vagy ha vesztettek is, általában javítható volt a hiba, mert még mindig „ott volt mögöttük” a rendszer (mindenhatósága). És az abba vetett feltétlen hit. És ha már semmi nem maradt, akkor még mindig ott volt a Barça szív. Ami egy elcsépelt közhely mindaddig, amíg rá nem jövünk, mennyire eltűnt ez mára.
Alap, hogy minden saját nevelésű játékosunk elmondja, mennyire élete klubja ez, meg hogy mindent a Barçának köszönhet, de ez mindaddig csak lózung, amíg meg nem tapasztaljuk a pályán. Persze, elsőre mindenkinek Puyol ugrik be, aki nyilván etalon, de ezentúl én azt gondolom, idevehetjük Xavit, a maga maximalizmusával, Iniestát a már-már lovagias sportszerűségével, Messit az alázatával és „győzelmi kényszerével”, vagy most már Piquét is azzal, ahogy az „öltöző bohócából” napjainkra Puyol szintjére emelkedett a Barça iránti feltétlen elkötelezettségében.
Sokat beszélgetünk az utóbbi években a Barça-DNS-ről. Aki megfelel a játékrendszernek, jöhet és – ha megfelelő a hozzáállása – sikeres is lesz. Úgyszintén sokat beszélgetünk a „kintről” érkezőkről, akik különböző formában és idő alatt vagy képesek lesznek beilleszkedni, vagy nem. Sokat beszélünk a játékrendszer apró taktikai finomságairól, szintén sokat beszélünk a játékosok egyéni teljesítményéről, vagy éppen fejlődési görbéjéről. Miközben észre se vesszük, de olyan hidegen és objektíven mérlegeljük a csapatot hétről-hétre, mintha nem is emberekről lenne szó, hanem egy gépezetről. És persze gépezet is, hisz Pep forradalmának egyik hatása az lett, hogy egy, lehetőség szerint tökéletesre formált trófeahalmozó gépezet menjen fel a pályára. És aztán jön a Celta meccs, ahol szerintem mindennél többet számít az, hogy Piquén keresztül újra megízlelhettük, milyen volt az, amikor az igazi Barça szív hajtott, küzdött, harcolt a pályán.
Mert persze okkal-joggal ismerünk el nagyon sok játékost az utóbbi évtizedből, aki megfordult, vagy jelenleg is itt van a csapatban. De ez a hétvége megmutat(hat)ta az arra fogékonyaknak, hogy mit is jelentett igazán Puyol (szellemisége) a pályán. Vagy akár azt, mit is jelentett Piqué most a pályán. Én azt gondolom, nem veszem el senkitől az elismerést, vagy a dicséretet akkor, ha azt mondom, Piqué megmutatta nekünk, milyen az, amikor nem csupán a győzelmi szándék, a küzdelem, a harc, a gyönyörű kombinációk, a szép és okos csapatjáték van a pályán, de a lassan elfeledett Barça szív is.
