Nem akármilyen héten vagyunk túl hölgyek és urak, és hol van még a vége... Bartóékra lecsapott a katalán egyenruhás pöröly, aztán, hogy utoléri-e őket a sorsuk az persze megint egy másik dolog. A csapat két meccsen is lezúzta az egyébként nagyon masszív Sevillát, ráadásul jó játékkal, de akár mondhatnám azt is, hogy rég nem látott Barcás focival. vasárnap késő este pedig azt is megtudjuk, hogy kinek a nyakába szakad ez a sok trágya, ami az elmúlt évek során gyülemkedett az FC Barcelona klubházának padlásán...
Sevilla oda-vissza
Ennyi kell. Ennyi elég ahhoz, hogy az ember újra örömmel várja a csapat következő meccsét. Nem voltunk halálosan jók, nem voltunk elsöprően fantasztikusak, "csak" simán, stabilak és jók voltunk. Pontosabban jobbak, mint az elmúlt néhány év FC Barcelonája bármikor.
Mondanám azt is, hogy a győzelmet persze a helyén kell kezelni, hisz ez a Sevilla jelenleg ugyanolyan messze van az elit kategóriás európai futballtól, ahogyan az egész spanyol mezőny, de első lépésnek, első nagy lépésnek azonban tökéletes volt. Már-már katartikus. Sőt, tovább megyek: egy meccs után lehetne azon lamentálni, hogy rossz napjuk volt Lopeteguiéknek. Kettő ilyen masszív győzelem után viszont már senki sem vitathatja el a csapat és Koeman (valamit stábja) telejesítményét. Már csak azért sem, mert a Sevilla mindkét mérkőzésen más-más taktikával lépett pályára.
Lopetegui az első simán nyert bajnoki és kupameccs után a bevett taktikán ne változtass szabályt vette elő, és stabil védekezés plusz kontra parancsokkal küldte ki Ivánékat a gyepre. Aztán jött a pofon. Első félidő tehetetlensége után - szép, vagy nem szép (leszarom), - egyszerűen öröm volt nézni, ahogyan a Sevilla játékosai egyszerűen nem tudtak mit kezdeni. Mindig volt egy letámadó ember, mindig volt egy biztosító védő, mindig volt egy megjátszható társ... nem ehhez szoktak na. Meg mi sem. A leginkább árulkodó jel talán az volt, amikor Iván "nekiugrott" Gézának (aki egyszerűen ku__a jó volt), hogy kioktassa mit szabad és mit sem... De ott abban a szent pillanatban szeirntem ő is tudta jól, hogy ez a kölykökkel teli banda épp leradírozza a pályáról őt is, meg az egész sevillai pereputtyot, az egója pedig nem bírta cérnával. Pláne, hogy néhány minutummal előtte épp ő próbálta megrángatni, megrugdosni Busit meg Pedrit.
Mindenkinek egy kör rendel, Ferikének meg egy likőrt is!
Aztán itt van megint ez az "öregfiúk" kérdés, hogy mi legyen jövőre Piquével, meg Busival. Jelentem a választ megkaptuk! Amint van egy jól működő rendszer, amint mindenkinek megvan a helye és mindenki beletesz anyait, meg apait, azonnal kiütköznek azok az extra dolgok is, amik ezeket a játékosokat éveken át a mezőny fölé emeltek... Tanáriak voltak, nincs erre más szó. Geri egymaga kiiktatta a tahóarcú Luuk De Jongot, és irányította a védelmet (egy fejpárbajt nem nyert a csóka). Papu Gomez meg Munir pedig, amikor látták, hogy a szélen nagyjából zéró a játékhoz adott értékük, elindultak a pálya belseje felé, de Géza meg Lenglet pazarul tették a dolgukat.
Dest pozíciójával pedig egyszerűen nem tudtak mit csinálni.. Koemanék ugyanis azt ötlötték ki, hogy amíg Jordi a bal oldalunkat biztosítja, addig Dest Escudéróval vívja meg a pici kis csatáit Gézával és Frenkievel tarkítva... Messi már csak a bónusz volt, ha netán úgy döntött, hogy oda sodródik ő is. Alba egyébként először talán csak a 43. perc környékén lépte át a félpályát támadó jelleggel. Pedri - már megint - iszonyat sokat futott üres területekre, Dembélé meg a két - egyébként nagyon masszív és jó - verőember között ide-oda lépegetett (előre, hátra) labdáért.
Öt Barca játékos az ellenfél tizenhatosában. Idejét sem tudom, mikor láttunk ilyet utoljára...
Ami azonban talán a legjobban megroggyantotta a Sevilla védelmét az a de Jong - Messi pozíciós csere. Leo rendszeresen visszalépett Busi mellé (így volt pajti is játszani), a holland gyerek meg előremehetett a half space-be és húzta szét a pályát vertikálisan (is).
Maga a meccs talán nem is volt annyira látványos, de ennyi ínséges és küszködő év után sokunk számára öröm volt nézni... pláne, hogy az ellenfél meg ette a kefét egyetlen épkézláb lövés nélkül.
Majd jött a második csörte, ahol biztosra vettem, hogy Lopetegui egy teljesen más taktikát és formációt eszel ki. Így is lett: a belső magon, vagy mondjuk úgy, hogy emberevő quartetten túl (Kounde - Carlos - Fernando - Jordan) szinte mindenkit lecserelért, és egy friss, masszívvan letámadó csapatot tolt fel a pályára. Eleinte aggódtunk is, mi lesz, ha megint lesz egy Lenglet baki, vagy egy Géza-féle kései tolódás, de a Sevillának gyorsan be kellett látnia, hogy a letámadásuk hasztalan, és miután túljutottunk az első harmadon a labdával, már csak futhattak vissza a kapujuk felé, hátha...
On peut en parler de ça pic.twitter.com/dNsmikotnF
— #Remuntada (@FCBYouss) March 5, 2021
Jött is aztán Lopetegui válasza: újra visszahúzódnak, és az utolsó harminc percre becserélt Ocampos-szal sikerülhet az, ami már 150 perce nem. Tulajdonképpen igaza is lett, mert Géza és az argentin rövid kizombája után már csak az Obersturmann Führer zsenge kézimunkája menthetett meg.
Megtörtént, mert naná, hogy meg kellett történnie, mi pedig - annyi év után - megint a levegőt csapkodtuk örömünkben..
Kiegyensúlyozottság kérem tisztelettel
Utólag visszagondolva teljesen más lett volna az egész meccs hangulata, ha mondjuk a második félidőre már két, esetleg három gólos előnnyel megyünk. Meglett volna a mámor, az eufórikus érzés, amikor Grizi ívelését Piqué bebólintja a hosszúba? Összeomlott volna ennyire láthatóan a Sevilla, ahogyan épp a Barca omlott össze Villalibre egyenlítése után a kupadöntőben?
Valószínűleg nem...
Aztán jött a dán Wesley Snipes, így a sors most újra egy olyan forgatókönyvet írt, ahol a bátrabb csapatnak kedvezett a végén. Nekünk. Mert igenis bátrak voltunk, mert mertünk és azt játszottuk, ami ebben a csapatban ténylegesen megvan, nem pedig azt, amit az elmúlt néhány év FC Barcelonája.
folyt köv(?):
szombat 21:00 Osasuna - FC Barcelona
