Elmesélek nektek egy történetet.

Régen volt, de igazából mindegy is, hogy mikor, mert nem az idő a lényeg.

Volt egy lány, nagyon tetszett, de tényleg nagyon. Okos is volt, szép is, csinos is, nagyon-nagyon vonzó, de igazából az volt benne a legizgalmasabb, hogy mindenki őt akarta.

Ismertük már egymást, múltunk is volt (mondhatni), de kellett volna ő, akkor úgy igazán nagyon. Talán leginkább azért, hogy magamnak bizonyítsak, vagy nem is tudom, de teljesen oda voltam.

A hírem nem volt rossz: vidéki fiú, jó tanuló, jó sportoló, sok skalp a hátizsákban, de – legalábbis, ahogy akkoriban tartották – már túl a zeniten, nem voltam igazán formában. Akkoriban lóvé se nagyon volt, sok volt a szakmai és magánéleti kudarc – egyszóval nem futottam a legjobb köreimet. Mások szerint a padlón voltam, talán le is írtak már, de aztán újra megláttam a lányt és nem bírtam többé kiverni a fejemből.

Eldöntöttem, hogy ő kell nekem.

Komolyan vettem, de tényleg, lejártam konditerembe, összekaptam magam, de akinek csak meséltem róla, hogy ő a kiszemelt, mindenki röhögött, hogy ugyan bár, baszod, talán pár évvel ezelőtt még érdekes lehettél volna, de most? Sokkal jobbak vannak nálad!

Egy embert kivéve.

Ő akkoriban jött a céghez, fura, de egyfajta apafigura lett nekem. Nem mondom, hogy mindenben egyetértettünk, sőt, kicsit pökhendi fószer volt, viszont alapvetően nagyon jól csinálta, amit csinált. Ő bíztatott egyedül, ő mondta, hogy csináld-csináld, mert megvan benned, hidd el, és ha elhiszed, sikerülhet is. Ha nem hiszed el, biztosan nem fog menni. Tényleg sokat köszönhetek neki.

Én pedig hallgattam rá, elhittem és csináltam, felkészültem és egyre közelebb és közelebb kerültem a lányhoz, sokszor láttam, hogy figyel a társaságban, rám mosolyog, egy kis small-talk, egy kis bók, de azért kellette magát nagyon. Nagy frász volt a csaj, na. Tudjátok az a típus, akivel írogattok egymásnak még este és egyszer csak nem válaszol, de nem tudod miért, csak nem, te meg eszed a kefét, hogy mit basztál el... másnap meg folytatódik minden, mintha mi se történt volna. Gondolom, megvan ez a típus...

De én nem adtam fel, haladtam lépésről lépésre. Jöttek a randik, egyre jobbak és jobbak, pedig pontosan tudtam, hogy másokkal is találkozgat.

Alapvetően két komoly vetélytársam volt, mindkettő fővárosi. Az egyik ilyen felkapaszkodott munkásgyerek, az a fajta, aki megtanult a nagyfiúk között létezni, de alapvetően megmaradt benne az osztályöntudat. Munkásököl, oda csap, ahova köll, érted. Kemény gyerek volt, határozott, tökös. A másik az maga volt a megtestesült elit, arisztokratikus, szinte királyi, fellengzős, nagy lóvé, nagy magabiztosság és mögötte állt a befolyásos család, ami azért komoly lépéselőny volt neki az érvényesülésben.

Szóval így futottunk hárman a csajnál. Ki ekkor volt jobb, ki akkor, ki ebben hibázott, ki abban, mert azért egymást is figyeltük folyamatosan, tudni kellett, ki, mikor ront - az mindig egy esély.

Nekem meg egyre jobban ment a dolog. A fószernek (akiről meséltem - az apafigura), bejött a tanácsa, kemény munka, hit, kitartás – és tényleg ment, tényleg működött.

Aztán eljött a nagy nap. Mindkét csávó befuccsolt kicsit, én meg úgy döntöttem, hogy most lépek egy nagyot. Csak lazán, haver, csak lazán, ez most már sima – mondogattam magamnak.

Sms:

- Vacsi ma este valahol? :) – kérdeztem.

- Csütörtök van! :) - írta a lány.

- És csütörtökön nem vagy éhes? ;)

- De-de, szoktam enni csütörtökön is...

- És velem? :)

- Na jó, legyen! ;)

- 7 óra?

- Tökéletes! :)

(nagy levegőt vettem)

- Nálam? :)

- ... hmm... Csábító... Legyen! :)

Ez az, igen! Sínen vagyunk, szépbáttya! Bor, vacsi, egy kis romi, azt’ jó idő!

Így is lett.

Megjött, koccintottunk, eszegettünk, beszélgettünk, minden annyira, de annyira simán ment. Ízlett neki a bor, ízlett a vacsi, vette a poénokat, csillogtatta a szemeit, révben voltam, gyerekek. Enyém a világ, most meglesz, ezt már elkúrni sem lehet!

Vacsi után, mondom, nem nézünk meg egy filmet? De-de – mondja – ágyról?

Há-há-há! Ezazezazezaz, dörzsöltem a tenyerem. Tévé bekapcs, két bort még kitöltöttem, leheveredés, film elindul, bort megittam, igazán nagyon, de nagyon rendben ment minden.

.

.

.

. 

.

Hajnal négy körül ébredtem. A lány sehol. Felkászálódtam, villany fel, az asztalon egy cetli: 

Szia!

Elaludtál (horkoltál is), én meg inkább hazamentem.

Talán majd máskor...

xx

Ennyi a sztori. 

Nem tudom, miről jutott az eszembe.

Vasárnap Valencia.  

/Köszi, LadLac/