Már a Juventus elleni mérkőzés alatt is azt gondoltam, hogy a csapatunk olyan, mint az egyszeri orvos, aki a műtőből kiballagva közli az izguló családdal, hogy nem kell aggódni, mert a műtét jól sikerült, viszont sajnos a beteg meghalt. 

Svédország - Mimóza FC 2:1 

Ha én lennék a Jóisten, sok-sok egyéb mellett először is seggberúgatnám napi szinten egy zebrával az összes olyan edzőt, meg játékost, akik ilyen bunkervalaminek nevezett "fudballt" játszatnak a csapataikkal, majd három napra bezárnám őket egy török gőzfürdőbe, ahol végig full hangon szólna Janicsák István és a Veresegyházi Asszonykórustól a "No Woman, No Cry", majd végezetül megpucoltatnék velük egy zsák friss vöröshagymát.

A meccs előtt azt gondoltam, hogy minden belátásunk, türelmünk és objektivitásunk ellenére is eljött az a pillanat, ahol már inkább a győzelmek elfogadhatóak, mint a további csetlés-botlás. Ha éppen nem is bajnoki trófeáról ábrándozunk, a jelenlegi – főként anyagi - helyzetben egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy kétséges lehessen a BL-indulás.

Nem létező, de mégis működő felállással aratott magabiztos győzelmet a Barcelona Kijevben, de felmerül a kérdés: következtethetünk ebből bármire?

A szokások rabjai vagyunk. Vagy inkább a sikereké.. Hiába tudtuk a szezon elejétől, hogy ez bizony egy félúton megrekedt csapat lesz minden tekintetben (keretfrissítés, vezetőségi, pénzügyi, morális válság, stb.), amely nagy valószínűség szerint nem lesz sokáig harcban egyetlen kupáért sem, mégis bízunk benne valahol mélyen, hátha ránkcáfolnak a srácok. Hisz itt van Messi, Dembélé, Griezmann.. itt van Frenkie, Dest, meg Stéga.. és egy rakás fiatal, a padon egy igazi Barca legendával.. Ah, a remény rabjai vagyunk.