Mesék ritkán érnek úgy véget, hogy a furfangos legkisebb fiút, annak minden hősiessége és eszessége ellenére a gonosz, nagy húsdaráló annak rendje és módja szerint elnyeli, össszezúzza és kiköpi a picsába.

Pedig vasárnap ezt a mesét láttuk. És jó volt. 

A múlt szombaton egy kicsit azt hiszem mindannyian valóban úgy éreztük, hogy egy hétnyi türelmes várakozás után elvették, ellopták a „játékunkat”. Tovább súlyosbította a "széttrehánykodott libalegelőn" lenyomott nézhetetlen pogózásunkat Lalyos szerencsétlenkedése, és a kedvetlenül kókadtan maga elé érthető szomorúsággal bámuló Messi is, valamint az „ezzel a pályával most miafaszt csináljak” tekintetű Valverde is... Az étvágyunk ennélfogva még mindig óriási, a hátunk közepére kívánt válogatott szünet előtt pedig jó lenne betolni enyhítésül egy igazi „steak a la Barca”-t egy testes kis dél-amerikai vörösborral.. (ha francia lesz az sem gond).

A cím láttán könnyen gondolhatná bárki, hogy a Valladolid, mint verhető kiscsapat könnyed és egyértelmű legyőzését hiányolom, esetleg máris egyes játékosok teljesítményével lennék elégedetlen – a pályáról már nem is beszélve -, de a helyzet az, hogy leginkább a saját játékunk azonnali feladása a problémám az egygólos vezetés birtokában.

Hosszú idő után először gondolhatjuk úgy, hogy a nyár a lehetőségekhez képest optimálisan telt. Oké, egy picit (illetve sokan minden bizonnyal nagyon) szorítottunk a spanyoloknak, valamint Messinek és Mascheranónak a vébén, de annyi baj legyen, hogy ezek a kívánságok nem annyira teljesültek. Viszont a mercato és az előszezon kifejezetten biztatóra sikerült, és talán most először nyilatkozott olyat Messi, amire titkon egy ideje már igencsak vágytunk.