Nem kell nagy Magyar Nemzeti Futballokosnak lenni ahhoz, hogy belássuk, itt bizony két lehetőség maradt: megcsapjuk a digókat (lehetőleg több góllal), és továbbra is a kezünkben lesz a sorsunk, vagy lesüllyedünk CR szintjére, és az EL-ben vitézkedünk tovább.
Ahhoz sem kell Zombori magasságokban szárnyalni, hogy belássuk, ez a Barca bizony a Bayern vereség óta kissé mintha megbicsaklott volna... és nem is elsősorban fizikailag (bár a védelem reménytelibb fele Oszmán szúnyognagyságú seggétől kitaposott fotelekben ücsörögve intravénásan tolja a kokszot meg az infúziót), hanem sokkal inkább mentálisan. Ezzel pedig a kör újra bezárult, és Xavinak hamarabb kellett szembesülnie a legszikárabb valósággal, mint reméltük.
A bajnokság jelenleg nem téma. Vezetjük, Real-szerű kikínlódott győzelmekkel, kapusbravúrokkal, egy-egy bepréselt góllal araszolunk az élen,.. már csak az elmaradt büntetők nem illenek a fővárosi párhuzamba. Nem számít. Októberben nem.
Sem a bajnokság, sem a hétvége, sem a VB. Idén Októberben csakis a BL számít, semmi más.
Ferran segít támadást építeni:
Every workplace has a hard worker like this! �� pic.twitter.com/Heagoi8hTY
— Figen... (@TheFigen_) October 10, 2022
A feladat persze nem lehetetlen, és ne is állítsuk be úgy, mintha az Inter valamiféle Carlo Pedersoli-szintű pofozógép lenne jelenlegi formájában. (Igen, végre tanultál valami újat.) Az igazság ennél sokkal egyszerűbb, vagy mondom inkább úgy: sajnálatosan sokkal egyszerűbb.
Ez az FC Barcelona jelenlegi állapotában nem top csapat. Nem a tizenéves középpályásaink miatt, nem a rutintalan edzőnk miatt, vagy, mert Sergi Roberto meg Jordi Alba lesz megint a szélső bekkünk. Nem kérem.
Ez a csapat még nem tanult meg újra győzni mentálisan megterhelő, kiélezett helyzetben.
Persze nem segíti az ügyünket ez a látszólagosan Ceferin – Al-Khelafi düett holdudvarából irányított VAR rendszer „objektív” szeme sem, (hogy b_szná meg őket egy taliga aprómajom), de ne áltassuk magunkat: ha komoly céljaink vannak még Európában, az ilyen, lélektanilag elképesztően nehéz helyzetekre kell igazán felkészülni. Ha nem megy a szekér. Ha kell az a pici extra, amit a spori nem ad meg.
Na ez most hiányzik. Nem a lábakból, mert a tudás ott megvan. Hanem a fejekből, de még inkább a szívekből. Ezért nem/sem irigylem Xavit, mert valószínűleg ő is érzi, hogy ma elérkezett karrierje legfontosabb pillanata, amikor meg kell mutatnia ország-világnak, nem csak jó edző, hanem kiváló pszichológus is, aki képes felrázni ezt a kissé megszeppent társaságot.
90 perc, ennyin áll, vagy bukik a nyáron felépített kártyavárunk.
Dark Mou reinkarnálódásának manifesztációját predesztinálva ez lesz:
Azzal is tisztában vagyunk, hogy ezt ma nem a taktika dönti el, elvtársak és vaskohászok!
Odahaza, várhatóan több, mint 80 000 német hazai szurkoló előtt nem a háromszögekről fognak csacsogni az öltözőben, meg a harmadik emberről. Azt már tudjuk. Ott már voltunk.
Hit. Önbizalom. Akarat. Ez az új szentháromság ma estére.
Ha már az Isten elhagyott. Ennyi kell, semmi más.
S hogy mit hozna egy esetleges kizúgás? Mindenki tudja: káoszt. Mindennek (sportszkmának, tehetségnek, rátermettségnek, edzőnek, elnöknek) a megkérdőjeleződését, a gazdasági túlélés érdekében pedig további kétségeket, kérdőjeleket. Opcionálisan esetleg további festékmegvonást a színes nyomtatókból a székházban.
De mi most Uri Gellerrel a hónunk alatt ne erre koncentráljunk. Csakis a győzelemre. Semmi negativitás. Ahogy a legnagyobbak teszik:
Elképzeled, ahogy Oszmán két méteren hármat ver Bastonira, ahogy Pedriből újra előtör a MIniesta, vagy, ahogy Gavi épp felszántja a pályát Barellával a hátán.
Ezt képzeld el!
Meg ahogy Lewa beveri a kipattanót... kétszer!
Képzeld csak el és akkor meglesz. Biztosan meglesz.
