2007. május 13-a az a nap amióta nem tudok igazán jó szívvel gondolni arra, hogy a Real Betis a Barça soros ellenfele. Az esemény nem ma történt, de nem kizárt, hogy többek emlékezetében is olyan élénken él, mint ahogy bennem megmaradt.
Már a késő tavaszi időpont is jelzi, hogy akkor az éppen aktuális bajnokság finisében jártunk és ezen a napon élhettünk meg egy másik Barcelona-Betis találkozót, amely végül nagyon kellemetlenül végződött számunkra. Ezen a meccsen történt, hogy az 5. percben Ronaldinho góljával szereztünk vezetést és ezután egészen a 89. percig a Betis nulla alkalommal lőtt kapura. Majd eljött az utolsó perc és végül megtették, ezzel lett akkor a végeredmény 1-1. És hogy miért maradt meg bennem ennyire élesen éppen ez a meccs? A 2006-2007-es szezont a Real Madrid nyerte 76 ponttal és a Barcelona is éppen ennyit gyűjtött be abban az évben.
2007. május 13-a az a nap amióta nem tudok igazán jó szívvel gondolni arra, hogy a Real Betis a Barça soros ellenfele. Az esemény nem ma történt, de nem kizárt, hogy többek emlékezetében is olyan élénken él, mint ahogy bennem megmaradt.
Már a késő tavaszi időpont is jelzi, hogy akkor az éppen aktuális bajnokság finisében jártunk és ezen a napon élhettünk meg egy másik Barcelona-Betis találkozót, amely végül nagyon kellemetlenül végződött számunkra. Ezen a meccsen történt, hogy az 5. percben Ronaldinho góljával szereztünk vezetést és ezután egészen a 89. percig a Betis nulla alkalommal lőtt kapura. Majd eljött az utolsó perc és végül megtették, ezzel lett akkor a végeredmény 1-1. És hogy miért maradt meg bennem ennyire élesen éppen ez a meccs? A 2006-2007-es szezont a Real Madrid nyerte 76 ponttal és a Barcelona is éppen ennyit gyűjtött be abban az évben.
Mivel most már tendenciózus folyamatról beszélhetünk, megállapíthatjuk, hogy ebben a szezonban a Barcelonából hiányzik valami. Hiányzik valami, még pedig olyasmi, ami az elmúlt három szezonban érzékelhető és megtapasztalható volt, ráadásul olyan dolog, aminek jelentős szerepe volt az elért sikerekben. A tegnap esti – amúgy nagyon élvezetes – meccs után bennem az fogalmazódott meg, hogy a hiányzó valami a gyilkos ösztön.
Az idén ugyanis meccsek sokaságán figyelhető meg, hogy kétarcú a csapat és az is, hogy ez a kétarcúság alapjaiban képes befolyásolni az eseményeket/eredményeket. A tegnap este is azzal kezdődött, hogy a Betis beijesztett, aztán három perc alatt kaptak akkorát az arcukba, hogy az se tudták, hol vannak. A pillanatok alatt megszerzett két góllal egyértelműen sikerült bizonyítani, hogy – legalábbis otthon - semmiképpen nem érdemes szórakozni a Barçával, mert ilyen büntetés "jár érte".
Szerintem nem volt Barcelona szurkoló, aki megnyugodott volna a magabiztos(nak éppen nem nevezhető) előny birtokában, és ahogy az idén már nem először, az idő múlásával kiderült, hogy igaza is volt mindenkinek, aki nem könyvelte el magában a laza három pontot. Már nem az első alkalommal láthattuk, hogy a módszeres felaprítás helyett a csapat inkább rápihen a hosszúnak ígérkező szezonra, és gyakorlatilag tálcán kínálja az aktuális ellenfél számára, hogy ráébredhessen: a Barcelona legyőzhetetlenségének mítosza ott és azon a meccsen nem igaz. Ez a fajta ráébredés azt is magában hordozza, hogy az ellenfelekben testet ölt a gondolat: kizárólag a maguk tartása és ereje szabja meg, hogy végül milyen eredményt hoznak ki a meccsből. És a Barça egyben azt is lehetővé teszi számukra, hogy éljenek azzal a taktikai fegyverrel, amiben a legjobbak, végül pedig a támadóik befejezési hatékonysága függvényében érjenek el a vereségen kívül bármi egyéb eredményt a csapat ellen.
Nem az felelne meg az elképzelésemnek a gyilkos ösztönről, hogy két megszerzett gól után meg se álljunk hatig! Sokkal inkább arra gondolok, hogy ne hagyjunk időt az ellenfeleknek megnyert párharcokon belül megtapasztalni a tökéletesség mítoszának tovatűnését. Ne engedjük, hogy egyes párharcokat, csapatrészeket, pályaterületeket megnyerjenek, mert minél többször érzik a megingásokat, annál inkább kerekednek felül rajtunk, annak meg sose lesz jó vége.
Nyugodtan kimondhatom azt, hogy káprázatos volt, amit a Barcelona az utolsó húsz percben játszott. Azt is kimondhatom, hogy minden elismerés a játékosok felé, akik az idén már többször – főleg a clásicokon – bizonyították, hogy van tartás, van tartalék, van erő, amikor igazán kell. Viszont azt nem értem, miért kell megvárni, amíg az ellenfél felébred, ráébred, kitart, talpra áll, a folyamat vége pedig elvesztett pontokban összegződik számunkra a bajnoki tabellán?
Nem is azzal van a legnagyobb problémám, hogy miért csak akkor kezd el hajtani a csapat, amikor igazán rezeg a léc. Nem akarom azt kritikaként megfogalmazni, hogy miért nem pörögnek 120 %-on a fiúk akkor, amikor az ellenfél kiválóan teszi a dolgát, ezzel pedig behatárolja a saját lehetőségeinket is. Csupán azt szeretném, hogy ne játsszunk ennyire szélsőséges hozzáállással, mert abból lesznek az Espanyol (és más csapatok) elleni döntetlenek.
A Betis tegnap nagyon jó felfogásban játszott, azt is megkockáztatom, a szezonjuk egyik legjobb meccsét játszották. Nagyon kellemetlen ellenfelek voltak, akik tudták a dolgukat és volt is elegendő lelkierejük érvényre juttatni azt, ami a képességeikben van. De mindezek ellenére, ha a Barçában benne lenne a gyilkos ösztön, akkor egyszerűen nem hagynánk, hogy magukra találjanak az ellenfelek, és nem hagynánk nyitott kérdéseket egészen a lefújás pillanatáig. Az ellenfelek felaprítása nem csak abban összegződhet, hogy négy-öt gólokkal verjük őket, de abban is, hogy a megszerzett előnyök birtokában olyan arcot mutat a csapat, amellyel szemben tehetetlenül állnak az ellenfelek és bénultan szemlélik a pályán azt az ellenállhatatlan erőt, amit a Barça mutat feléjük.
Érdekes, hogy az idén már több csapat képes volt élni a helyzetben rejlő lehetőséggel, viszont a Real Madrid volt az, amelyik a leglátványosabban összezuhant, amikor felsejlett előttük a vereség lehetősége. Őket még képes (volt) lebénítani a mítosz ereje, azonban egyre több az a csapat, akiket már nem.
Egyéni értékelő:
Valdés – elmúltak azok a hónapok, amikor látványos semmittevéssel töltötte a 90 perceket a pályán, és főként ebben a naptári évben kell sorozatban észrevennünk a mentéseit. A tegnap esti ráadásul egy olyan meccs lett, ahol még az se túlzás, ha részben neki tulajdonítjuk a végső győzelmet. Legalább három alkalomra emlékszem, amikor gyakorlatilag ziccerben levő ellenfelet fogott meg és a bekapott gólokban se tudom őt egyértelműen hibáztatni. Az elsőnél a szabad ember nagyon közelről perdíthetett, a másodiknál meg szintén egy szabadon hagyott ember csiszolgathatta a lövő technikáját, hogy a kapuba tekerhessen. Kiemelten fontos szerepe volt a győzelemben. – 8
Puyol – kettősség (háromság) van bennem, amikor a védelem értékelése kerül terítékre. Egyrészt ezúttal Alves helyett Cuenca hagyta teljesen magukra őket, másrészt a letámadás szinte sehol nem működött hatékonyan, harmadrészt pedig a védelem – közte Puyol is – nagyon sokszor hibázott. Továbbra is tartom, hogy nem szabad ennyire kiszolgáltatott helyzetbe hozni a védelmet, főleg azzal, hogy ilyen döbbenetes mennyiségben vesztünk labdát a középpályán. Így viszont nem is tudom egyértelműen hibáztatni Puyolt, ugyanakkor meg ő lenne a védelem irányítója és ebben a szerepben tegnap este totális csődöt mondott. Nem kell(ene) minden védőnek mindenhol ott lennie, ennek kiváltására szolgál(na) a szervezettség. – 6
Mascherano – az idén talán ez volt az első meccse, ahol szó szerint rosszul játszott. Az előzőekhez kapcsolódóan meg kell említeni a kiszolgáltatottságot, de a szervezetlenségen túl illett volna legalább az egyéni képességeket igazán érvényre juttatni. Nem éreztem magabiztosságot, nem éreztem áthatolhatatlan védőfalat, sokkal inkább éreztem bizonytalanságot, olykor tanácstalanságot. Egyáltalán nem tetszett, amit tegnap játszott. – 6
Abidal – nagyon értékelem a lazaságát és a pimaszságát, de észre kellene vennie, mikor van ott a pillanat, amikor nem kellene ilyesmikkel próbálkozni. Ahogy a többiekben, benne se éreztem a mindent elsöprő magabiztosságot és ugyan a védelem eltolódásaiban nem konkrétan ez a három ember a hibás, azért ilyen rutinos játékosoknak illendő volna higgadtabban lereagálni a szituációkat. Oké, hogy nagyon jó volt a Betis és nagyon ügyes, gyors játékosok támadták a hátsó sort, de azért a Barça játékosok egyéni képességeiben lényegesen több van ennél. – 6
Busquets – nála is talán ez volt a szezon első meccse, amikor nem különösebben voltam elégedett vele. A Barçában most már sorozatosan az a játék, hogy nagyon kevés ember marad hátul, így meg a szűrőjátékosra is sokszoros teher hárul. Azonban ezt is figyelembe véve mondom azt a tegnap estére, hogy többször is rosszul oldotta meg a helyezkedési feladatait. Legtöbbször lassan is ért vissza, át is játszották őt, és mivel a labdatartás ezúttal sehol nem volt, ő se tudta megvillantani azt, ami az egyik legnagyobb erőssége: magabiztos labdatartás, magabiztos labdajáratás, tökéletes kapocs a csapatrészek között. – 6
Xavi – a középpályásokat legalább részben meg akarom találni bűnbakként a tegnapi problémákban. Nem is azokkal a szituációkkal volt a baj, amiben tetten érhető volt a Betis ügyessége-harcossága, sokkal inkább azokról a labda elszórásokról, amikor a koncentráció(?) hiányából adódó pontatlanságok miatt került bajba a csapat. A hibás passzokon túl a labdajáratás is gyalázatosan lassú volt és emiatt legalább részben ő is okolható. Ugyanakkor lőtt egy gólt és adott egy zseniális gólpasszt, ilyesmikkel pedig meccseket lehet megnyerni. Jut eszembe: miért hagyott fel a csapat ezzel a megoldással, hogy magasan előreívelt kiugratásokkal futtassunk támadójátékost? A szezon első részében tömegével lőttük az ilyen gólokat, a tegnapi harmadiknál ismét bizonyságát láttuk annak, hogy működik ez a játékelem. Gyors, kiszámíthatatlan, megfelelő időzítés esetén kivédhetetlen fegyver. Akkor viszont miért nem használjuk gyakrabban? – 7
Iniesta – az előzőekben leírtak rá is igazak, főleg úgy, hogy a második bekapott gólnál ő hibázott. Ez persze önmagában nem jelentett volna katasztrófát, de mivel a letámadások is hatástalanok voltak, ezúttal nem volt, aki javított volna. Ugyanakkor meg az aktivitása megkérdőjelezhetetlen, ezzel együtt az is, hogy nagyon félnek tőle az ellenfelek, mégpedig okkal. – 7
Cesc – neki se ez volt élete meccse a Barcelonában, sőt talán ő tűnt ki leginkább negatív irányban a csapatból. Emlékezetem szerint az egyetlen pillanata az volt, hogy az első gól előtt lőtt egy kapufát. – 5
Alexis – szerintem nem tévedek nagyot, ha nekiadom a meccs embere címet. Ugyan ő is sok hibával játszott, de adott 1,5 gólpasszt (az első gólnál inkább az ő labdája volt okosság, nem Cesc kapufája) és lőtt egy olyan gól, amiben erősen szerepet játszott az egyéni teljesítménye. Az Espanyol meccsen látottak után határozottan érzékelhető volt a javulás. - 8
Cuenca – nem a passzivitása miatt tartom nagyon gyengének a tegnapi teljesítményét, hanem a védőmunkája hiánya miatt. Ahhoz már hozzászokhattunk, hogy ha Alves "nem hajlandó" kivenni a részét a jobb oldal levédekezéséből, abból mindig rosszul jövünk ki (ld. Valencia, Espanyol). Ehhez képest a minimum az lett volna, hogy ha már támadásban ennyire passzív, akkor legalább a védelmet megsegíti azzal, hogy tesz valamit, amikor szükséges. Az utóbbi két meccs alapján nála jelenleg az a legnagyobb kérés, hogy átlendül-e a kezdeti gyors felfutás után következő - sokkal nehezebb - „csak sok melóval maradhatok meg a nagycsapatnál” fázison. - 4
Messi – az Espanyol után tőle is valóságos felüdülés volt azt látni, hogy bejönnek a megoldásai. A meccs legnagyobb részét ő is jobbára passzivitással töltötte, cserébe viszont komoly szerepet vállalt a "feltámadásból". Kezdve ott, hogy róla szórták ki Mariot, folytatva pedig ott, hogy lőtt két gólt, amelyből a 11-est létfontosságú volt belőni, hogy azzal legyen véglegesen lezárt a meccs. - 7
Alves – azonnal érezhető volt, mennyivel hasznosabb, mint Cuenca. Ő legalábbis képes arra, hogy a védelmet ne csak a visszafutásaival segítse, hanem azzal, hogy az oldalán az ellenfél támadójának minél ritkábban legyen lehetősége "előreszökni". Támadásban is nagyon hasznos tud lenni, már csak az kellene, hogy sokkal egyenletesebb legyen a(z ő és az egész csapat) teljesítménye.
Thiago, Adriano – én nem emlékszem, hogy tettek volna bármi emlékezeteset, de akkor már nem is volt szükség erre.