Copa del Rey, elődöntő: Real Madrid CF - FC Barcelona

Facebook Tweet Tetszik

2013. január 30. - totelcampblog

"Az igaz ember járta ösvényt mindkét oldalról szegélyezi az önző emberek igazságtalansága és a gonoszok zsarnoksága. Áldott legyen az, ki az irgalmasság és a jóakarat nevében átvezeti a gyöngéket a sötétség völgyén, mert ő valóban testvérének őrizője és az elveszett gyermekek meglelője.

Ezékiel 25:17*

Mióta éltető világunk alapkövét 1929. február 17 -én lerakták, lezajlott egy világháború, meghalt Martin Luther King és John Lennon - a merényleteket követő egyik clásicót sem nyertük meg, nem lehet véletlen: nyilván a gonosz bolygóállás -, valamint közös gyermeke született a történelem két legmeghatározóbb filozófusának, Arisztotelésznek és Cruyffnak - és bizony éppen azóta néz a töprengő hős archetípusa, Jules Winnfield, is ajakbiggyesztve és gondolkodva az előtte lévő tükörbe, hogy aztán évente kétszer - újabban sajnos négyszer-ötször - felemelje a míves coltot, szemközti énjének szegezze és várja az isteni sugallatot a ravasz meghúzására.

Hogy jutottunk idáig? Nos, a személyiségfejlődés fázisai közismertek, de azért ne sajnáljuk az időt az ismétlésre! Jules énje már a kezdet kezdetén kettészakadt: a valóságban élő, a tisztességért, a megvalósítható álmokért és magasztos célokért kardoskodó benne rejlő jó a nemesi gránátvörös-kék színű vér útján szerényen csodás testet öltött, míg az öncsalás, önámítás és kegyetlenség ördögi dimenzióiban bujkáló benne rejlő rossz az erőszakosan elvakító fehér szín csonthalmából pusztítóan robusztus, taszító alakot vett fel. A világ már csak ilyen, és ilyen is marad, amíg 2-6 a 2-6.

Ugyanakkor valami tagadhatatlanul elromlott: Jules régen le tudott menni a boltba tejért, el tudott menni este szórakozni, pedáns elhivatottságának köszönhetően kényelmesen gyakorolta igazságosztó hivatását az aktuálisan szembejövőkön anélkül, hogy közben minden percben arra a nyavalyás tükörre gondolt volna - anélkül, hogy egyfolytában a másikon járt volna az esze. Most ugyanis ez határozza meg az egész életét: bármerre induljon - és lépjen bármekkorát. És a Reflejo, a Tükörkép ugyanebben a cipőben jár: az újgenerációs portugál antidepresszáns szedésétől felfakadó és soha nem látott méretekben elfekélyesedő gyűlöletben megszűntek létezni külön-külön. De erre még visszatérünk.

"Imagine no possessions, I don't wonder if you can."**

Egyelőre nézzünk szembe a hihetetlennel: tizennégy! Gondoltátok volna? Igen, éppen ennyi meccset bírtunk ki eddig Mourinho határtalanul agresszív verbális szappanbuborék-felhőjének közepén, melyet a Klubfutball Meccse köré fújt óvodás sértettségéből kifolyólag - hogy aztán talán ő maga is belefáradjon és úgy érezhessük: lassan az elhisztizett szavak visszhangjai is elhalnak és egy kis relatív csend az, ami következik. Márpedig, ha ez így van (kopp-kopp), akkor a kellő távolságot is fel lehet venni a szemlélődéshez: a múltat ugyanis nem úgy kell feldolgozni, hogy történéseit az agytekervények távoli dobozaiba zárjuk. Tévedés azt gondolni, hogy akkor most tavasz lesz és minden újra kizöldül. Ó, nem! Ahhoz az kellett volna, hogy ez az egész csak egy átmeneti természeti vihar legyen, ami kicsavar egy-két fát, levisz a tetőről néhány cserepet, esetleg hazavágja a biztosítékot. Csakhogy nem ez történt: ez egy megtervezett és önkényesen kivitelezett, mesterséges napalm-támadás volt, amely a Madrid-Barcelona tengelyen kívül is kiégetté és közönyössé tette futballszeretők millióit.

Az egész kapcsolat elérte erkölcsi mélységeinek globális minimumpontját: ennek tilos feledésbe merülnie, mert ebből tanulni kell, le kell vonni - végre egyszer - a helyes következtetéseket, hogy a jövőben ez ne fordulhasson ismét elő. Ha csak a felröppenő hírek huszada igaz, akkor közeledünk ennek az egésznek a vége felé - de esetünkben a José-utáni-özönvíz semmit nem fog elmosni: sivatag és zavaró szótlanság marad helyette még jó ideig. Egy rendszerváltás már csak ilyen. És itt most erről van szó, nem Sergio Ramos ostoba belépőiről és Sergio Busquets gyermekfejjel elkövetett színészmutatványairól - azóta mindketten bizonyítottak, főleg utóbbi -, hanem egy - remélhetőleg valóban végnapjait élő - meggyökeresedett autokráciáról, melyet a magára kényszerített machiavellizmusa ellenére még a Real Madrid sem bírhat sokáig - hát még az amúgy sem harmonikus kapcsolatai.

Éppen azért, mert bár könyvelje el magát bárminek - el siglo XX. ya ha pasado, FC Barcelona: el mejor equipo del siglo XXI. -, szabadságra szomjazik. A tanulság pedig csak annyi: "A szabadságot szomjazva nem szabad a keserűség és gyűlölet poharát üríteni"***. Legbelül nem tudnak különbözni tőlünk. Jó volna, ha valóban visszaszámlálhatnánk: nem visszasírva, de nem is felejtve. A történelem ne azért haladjon így, hogy a Real Madrid derűsen váljon meg a múltjától.

Hosszú utat járatott be velünk José: az arroganciából tákolt fűkunyhó kéjes lekaszálását követően kedvenc eszközével, az erőszakkal, igyekezett kipótolni a hiányzó kohéziós cementet, felépítve így a genfi egyezményre magasról szaró gerillák vérrel mázolt partizántanyáját. Majd az UNICEF székházban ítéltek ugye ártatlan feje fölött. Majd idővel tényleg sikerült egy - szigorúan játékban - kulturált modern futballépületet összeraknia. Majd ezt megpróbálta eladni világszépe múzeumnak. Majd pityergett, amikor egyesek a falakon repedéseket véltek felfedezni. Sok ez így szerintem: túl sok történet egyetlen háznak. Mintha nem lenne elég, hogy a Real Madrid önmagában is gyermekek ezreit sodorja kétségbeesésbe, hogy példás családapák odaadó nevelését teszi tönkre szellemiségével.

Apropó, szellemiség: a Jó-Jules és a Gonosz-Jules egymásra utaltságában elsikkad, hogy tulajdonképpen milyen alkalomból is szegezik egymásra a fegyvert. Spanyol kupa: elődöntő? Nem hiszem. Ez a meccs most - az eddigiekkel ellentétben - valóban átlényegül, a tét pedig szimbolikussá magasztosul. Először ugyanis Mourinho az, aki igazán rajta veszthet a bulin: egy bekövetkező továbbjutás esetén feltétlenül lobogtathatna egy döntőt az idény végén, amolyan hevenyészett tárgyi fedezet gyanánt az esetleges csődesemény ellenében. Amennyiben viszont kiesik, úgy március elején a madridi nagyérdemű úgy fogja érezni, hogy minden pénz egy lapon nyugszik - és legyenek akkor majd bármekkora relatív játékbeli formában-fölényben, egy európai kupameccsen az mindenképpen kényelmetlen. A mi oldalunkról a probléma a nyugodt jövő oly hőn áhított testén csücsül: most itt az alkalom, most megvan az esély, hogy magunk taszítsunk egyet azon, aki ellenségképét - minek? - éppen körénk építette fel. Pszichológiai terhet rakni végre az ő vállukra - ezt, igen, ezt kellene elérni. Bevégezni azt, amit nem mi kezdtünk - mindegy, hogy milyen csapattal.

Hogy aztán egyszer majd a távoli jövőben kedélyesen el lehessen beszélgetni az ilyen meccsek előtt. Hiszen elvégre Jules is leteszi a fegyvert.