Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen beharang is illene ehhez a meccshez, végül arra jutottam, hogy megpróbálok nem egy szokásosat összetákolni, inkább új vizekre evezek. Az „új víz” persze csak a blog életében minősül újnak, valójában a szurkolók egyik legkedvesebb beszédtémájáról van szó: egy lehetséges kezdőről és a legjobbnak vélt taktikai módosításokról. Emlékeim szerint ilyen még nem volt nálunk, ezért is tartottam jó ötletnek, másrészt meg az utóbbi hetek eseményei és a csapat több soron és minden fórumon ki lett tárgyalva, én is csak ismételhetném magamat/magunkat/minket.
Az ötletet tulajdonképpen a Depor meccs első félideje adta, ahol szerintem egy szokatlan Barçát láthattunk, és ahol működőképesnek bizonyult egy olyan elképzelés, ami a jelenlegi helyzetben életképes válasznak tűnik a csapat problémáira. A gondolataim kicsomagolását lásd lentebb, egy szerintem pillanatnyilag ideálisnak tekinthető kezdő társaságában.
Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen beharang is illene ehhez a meccshez, végül arra jutottam, hogy megpróbálok nem egy szokásosat összetákolni, inkább új vizekre evezek. Az „új víz” persze csak a blog életében minősül újnak, valójában a szurkolók egyik legkedvesebb beszédtémájáról van szó: egy lehetséges kezdőről és a legjobbnak vélt taktikai módosításokról. Emlékeim szerint ilyen még nem volt nálunk, ezért is tartottam jó ötletnek, másrészt meg az utóbbi hetek eseményei és a csapat több soron és minden fórumon ki lett tárgyalva, én is csak ismételhetném magamat/magunkat/minket.
Az ötletet tulajdonképpen a Depor meccs első félideje adta, ahol szerintem egy szokatlan Barçát láthattunk, és ahol működőképesnek bizonyult egy olyan elképzelés, ami a jelenlegi helyzetben életképes válasznak tűnik a csapat problémáira. A gondolataim kicsomagolását lásd lentebb, egy szerintem pillanatnyilag ideálisnak tekinthető kezdő társaságában.
Pinto – nem elsősorban arról van szó, hogy összevetném a két kapust, sokkal inkább arról, hogy majdnem mindegy, ki kezd. De leginkább arról, hogy Valdés úgyse ad semmi extrát, akkor meg miért ne?
A mondat utóbbi része arra vonatkozik, hogy a korábbi években megszokott, és a csapat játékába pluszt hozó VV tulajdonságok (jó passzjáték, 1-1 elleni játék) gyakorlatilag mind eltűntek, ha így veszem, akkor majdhogynem tökmindegy, kettejük közül ki kap bizalmat. Ráadásul mindketten hajlamosak a fegyelmezetlenségre, legfőbb érvként pedig azt hozhatom fel, hogy Pinto is megérdemelne egyszer nagyobb feladatot, mint a spanyol kupameccsek.
Alves – ahhoz képest, hogy alig néhány hónapja testületileg „elkívántuk” a kezdő közeléből is, jelenlegi formájában mindenképpen alapembernek számít. Bár lehetne úgy is, engem elsősorban nem a támadójátéka győzött meg, inkább a védekezése, amit ráadásul éppen az általános visszaesés közepében villantott meg.
Tulajdonképpen nem kellett volna, hogy meglepjen, de én azt véltem érezni, hogy ő volt, aki a legjobban kezelte fejben a problémákat. Nekem valahol Samut idézte a „menjünk ki a pályára, oszt’ ha a foci éppen nem is megy, legalább adjunk bele anyait-apait” hozzáállásával. Ebben a felállásban nagyon fontos, hogy továbbra is eltűnjön előle a támadó (ld. később), de szintén később felvetek egy alternatívát arra is, hogyan oldanám meg a felfutásai jelentette veszélyt. Győztes típus, jó formában van, mindenképpen ott a helye a csapatban.
Piqué – bár első ránézésre nem feltétlenül helyes választás, a nem ritka hibái ellenére is a kezdőben a helye. Egyrészt később megoldást kínálok a lassúságára is, másrészt pedig akár hátul, akár elől szükségünk van rá a magas játékokban. A hiányosságaival eddig is tisztában voltunk, ha csapatszinten törekszünk ezek minimalizálására, akkor 1-1-ben még mindig egy korrekt játékosról beszélhetünk. Amit remélem, be is bizonyít majd a meccsen. 
Puyol – a Depor meccs után azt gondolom, rá volt legjobb hatással a múlt héten lefolytatott többszintű klubon belüli egyeztetés. Máris hiszek abban, hogy képes lesz a pályán megadni azt a mentális pluszt, ami kell a csapatnak, ha meg azt is hozzáveszem, hogy a hétvégén minden egyes párharcát megnyerte, máris kötelező a csapatba tenni őt. (Nem a Depor-Milan összevetés a lényeg, hanem az ő személyisége és lelkiállapota.) Ahogy Piqué esetében, szintén meg kell oldani a – főleg sebességbeli - hiányosságait, illetve a néha elhamarkodott kirontásait a védővonalból, de azon túl nem kérdés, hogy ő lehet a védelem alapköve.
Alba – a hétvégi pihentetése valószínűleg nem volt véletlen, ennek okán pedig remélhetjük, hogy képes lesz akár az egész meccset végigrobogni a pálya szélén. A Depor meccs (első félidejének) legnagyobb tanulsága számomra az volt, hogy mindjárt más a csapat játéka, ha mindenki nagyon sokat fut, de legalábbis szinte folyamatosan mozog. Bár Alves-nél nem említettem, ideálisnak tartanám, hogy a szélső védők közül egyszerre mindig csak egy próbálja meg a támadásokat segíteni, amíg nem ég a ház, butaság lenne önként kinyírni saját magunkat. Az „indulatokat elszabadítani” ráérünk akkor, ha a hatvanadik perc táján még mindig 0-0 az eredmény, de legalábbis ne adjunk esélyt annak, hogy az első félórában - és számunkra kedvezőtlenül - eldőljön a párharc.
Mascherano/Song – az egész elképzelésnek, amit megpróbálok felvázolni, tulajdonképpen ez a húzás az alfája és az omegája: valamelyiküket betenni védekező középpályásként. Először is azért, mert az utóbbi időben látványosan nem működik a feltolt letámadás, ezzel együtt a labda mihamarabbi visszaszerzése, az ebből kapott kontrákat pedig jelen állás szerint csak úgy tudjuk kivédeni, ha megerősítjük a középpályát. Ha két emberrel lefedjük a pályát a védelem előtt teljes szélességében, akkor máris jó eséllyel kivédtük a lerohanásokat, ráadásul így bármelyik szélső védő fut fel, lesz ember, aki kilép mögé és megvédi a pálya szélét is.
Mivel a Pep által felépített csapatszintű védekezés szimplán megdöglött (ez persze túlzás, de jól hangzik), és mivel a hátsó középpályás labdajáratásnak mostanában se jelentősége, se funkciója (komoly ellenfelekkel szemben), akkor semmit nem vesztünk azzal, ha felteszünk a pályára egy vérbeli ütközőembert, és a várhatóan x darab kontrát megfogjuk akár taktikai szabálytalanságok árán is. (Igyekezve elkerülni a saját kapu közelében a rögzített szituációkat.) Ha most is „azzal az elképzeléssel lépünk pályára”, hogy a labdát kívánjuk kilencven percen keresztül toszogatni a felállt ellenfél előtt, akkor semmit nem veszítünk egy kreatív ember hiányával, cserébe lecsökkentjük a kockázatát annak, hogy úgy járjunk, mint tavaly a Chelsea ellen, vagy éppen az első meccsen a Milan ellen. Songnak és Mascheranonak is van pillanatnyi erőssége és gyengesége is a csapatra nézve, nem is akarnék konkrétan választani közülük, részemről a lényeg a csapatszerkezet módosítása volt.
Busquets – az előzőek ismeretében a szerepkörét csupán annyiban módosítanám, hogy kevesebb oldalirányú mozgásra kényszerül a lefedett pályával, egyben több energiája maradhat arra, hogy a labdajáratásban megtartsa és mozgassa a csapatot. Gyakorlatilag rá merném bízni Xavi feladatkörét, annyi különbséggel, hogy sokkal inkább védekező játékosként funkcionáljon, a gyilkos passzokat pedig oldják meg a támadók.
Iniesta – lentebb majd jön a lehetséges elképzelés, miként szeretnék neki helyet adni egy tulajdonképpen kötetlen poszthoz. Pillanatnyilag nincs okom kételkedni abban, hogy képes lehet egyedül is felbolydulást okozni bármelyik ellenfél soraiban, szintén lentebb jön a lehetséges megoldás, hogyan lehetne tehermentesíteni őt, illetve hogyan lehetne segítségére valamelyik csapattárs, hogy a legjobbját hozhassa a meccsen.
Egy utasítással azért „megkínálnám” őt is: amikor ott a lehetőség, ne gondolkozzon egy pillanatig se, hanem lőjön kapura! Nem érdekes, ha nem lesz gól, nem érdekes, ha lett volna jobb lehetőség, de ha ismét beáll a kilátástalan állóháború, akkor mindenkinek kutyakötelessége megpróbálnia kimozgatni az ellenfelet azzal, hogy NEM akarja nullára kijátszani az ellenfél tizenhatosát! Mert jó eséllyel ez megint nem fog működni. De legalábbis semmi okot nem látok arra pillanatnyilag, hogy egyszerre mitől működne, ha már az utóbbi időben nem. 
Messi – mivel mindannyian tudjuk, hogy mit fog játszani, nem is akarnék új szerepkört adni neki, inkább csak egy utasítást: játsszon már a meccs elejétől úgy, mint amikor már meglövi bizonyos meccseken a saját egy-két-három-négy gólját! Ha már védekezni úgyse akar, és ha már úgyis ő az első számú opció a befejezésekhez, akkor legalább azt a szívességet tegye meg, hogy időben szabadul a labdától, de még inkább vegye észre a társakat, és igenis akarjon velük gólt rúgatni akkor is, ha ő még aznapra nem lett a meccs hőse.
De leginkább azt nem bánnám, ha azzal lepnénk meg az ellenfelet, hogy NEM ő a támadásvezetések egyetlen lehetséges útvonala. Ha bárki félreértené, ez nem akart kritika lenni felé, sokkal inkább egy óhaj-sóhaj arra nézve, hogy kilépjünk végre ebből az egysíkú játékból, mert pillanatnyilag nincs ember a Földön, aki ne tudná pontosan előre, hogy mit fog tenni a komplett Barça, amikor Messihez kerül a labda. A leírtak szép gondolatok, de feltételezhetően úgyis marad minden a régiben, következzen egy lehetséges megoldás erre az esetre is.
Sánchez/Villa – a végére szintén egy páros került, de nem vagy-vagy opcióként, inkább azért, mert hasonló szerepkört szánok nekik ebben a feltételezett felállásban: mindkettejüket beküldeném középre, hogy a Milan védelme és középpályás sora között mozogjanak, ezen kívül az oldalirányú mozgásuk szolgálja azt, hogy a szélső játékosok segítségére is lehessenek.
Nem tehetjük meg, hogy csak beállósként játszanak, mert azzal menthetetlenül messze kerülne egymástól a támadósor és a középpálya, viszont ha a meccs java részében képesek lennének beállósként funkcionálni, akkor az ellenfél is kénytelen lenne reagálni erre. Ha már úgyis Messire akar épülni a csapat, és ha már mindenáron középen akarunk erőltetni mindent, akkor legalább azt tegyük meg, hogy megosszuk az ellenfél figyelmét, egyben megpróbálunk helyet csinálni Messinek (vagy Iniestának). Arról nem is beszélve, hogy ha már eleve vannak játékosaink középen, akkor a felfutó szélsőknek is adunk esélyt arra, hogy ne csak a passzív visszagurítások és a (középen érkező emberEK hiányában) várhatóan felesleges magas beadások között válogathassanak. Ha pedig a középpálya stabilitása megoldott(nak tűnik) a plusz egy védekező emberrel, nem kerül kiszolgáltatott helyzetbe a hátsó sor egy labdavesztésnél, még akkor se, ha a befejezésre érkezők és a védelmi vonal között ott tátong a szokásos "félpályányi" távolság.
A mondanivalóm végére érve már csak annyi kötelességem maradt, hogy átadjam a szót valakinek, aki évekkel ezelőtt elmondott már mindent erről a meccsről:
„Nem fogok senkit megszólni azért, ha elhibáz egy passzt, vagy elront egy fejest, amiből gólt kapunk, mindaddig, amíg tudom, hogy száz százalékot adtok. El fogom felejteni a hibákat, de nem fogom elfelejteni, ha nem adjátok szíveteket és lelketeket a Barcelonáért! Nem fogom számon kérni az eredményeket, csak a teljesítményeket! Nem fogok elfogadni semmilyen kifogást a teljesítményetekkel kapcsolatban, ha azt érzem, hogy félszívvel teszitek a dolgotokat, és nem adtok ki mindent magatokból. Ez a Barça, uraim! Ez az, amit számon kérnek rajtunk a szurkolók, és ez az, amit én is számon fogok kérni rajtatok!”
