Gyakran búcsúzkodunk mostanában. Ami azt jelenti, hogy elhagyják a klubot játékosok, de még inkább azt, hogy fontos és szívünkhöz közelálló játékosok távoznak. A szívünkhöz pedig azért állnak közel, mert sikeresek tudnak/tudtak lenni. Talán azért van ez így, mert sikertelen időszakokban a maradásuk miatt becsülünk játékosokat, sikeres időszakokban pedig a távozásukkor értékeljük csak igazán, hogy mennyire meg kell becsülnünk őket

Tudjuk, hogy a bíróknak pártatlanoknak kell(ene) lenniük, de azt is tudjuk, hogy az egyének szintjén nagyon is tisztában vannak ők a játékosok személyiségével. A zsiványok ritká(bba)n kapnak büntetőt, akik sokat pofáznak, hamar(abb) kapnak lapot, és akik tisztességesek, megkapnak mindent. Még azt is, ami kétséges. Mert a bírók testközelből látják őket a pályán és tudják, hogy amikor a földre kerülnek, annak oka van.

És Andrés akárhányszor a földre került, szólt a síp. Azért, mert szabályosan gyakorlatilag képtelenség volt elvenni tőle a labdát, így aztán az is egyértelmű volt, hogy ha ő a földön volt, ott szabálytalanság történt. És mert tudta mindenki, hogy egy ennyire tisztességes ember hű marad az elveihez és nem próbál meg jogosulatlan előnyt kicsikarni alakoskodással. Én azt gondolom, Iniesta egy olyan korban tudott a klasszikus, történelmi idők játékosa lenni, amikor mindent felülír a győzelmi vágy, vagy éppen győzelmi kényszer. Andrés leginkább a múlt század első felébe illik, amikor a foci még az úriemberek sportja volt.

Számtalan alkalommal láttam tőle, hogy egy taktikai szabálytalansággal megállíthatta volna az ellenfelet, de amikor egy kicsit is határeset volt a kontakt és látta, hogy már nem tud szabályosan közbelépni, inkább megállt, vagy kifordult a szituációból. Hogy folytatódjon a játék, mert azt nem sportszerű szabálytalan eszközökkel megállítani. Olyan szituációk tömegéről beszélek, amelyeknél sokszor nehezebb volt nem belépni az ellenfél elé, hogy azzal elkerülhesse a szabálytalanságot. Évtizedeken keresztül tartotta magát ezekhez az elavult, középkori lovagi eszmékhez, miközben vele szemben ezt csak nagyon kevesen érezték szükségét megtartani. Persze tisztelték őt, persze felsegítették, de az arányok minden tekintetben mellette szólnak.

Ezzel a hozzáállással tulajdonképpen nem is lehetett volna focista. Nemhogy világklasszis, de focista se. Mert már a sakkozók sem ennyire elegánsak az ellenfelekkel szemben, mint ő. Andrés Iniesta egy olyan korban tudott legenda és győztes lenni, ahol ezzel az életfelfogással leginkább "csak vesztes lehet valaki". És emiatt lett vitán felül álló példakép. Példakép a gyerekeknek és példakép nekünk, felnőtteknek is.

Miközben mindenhol azt látjuk és halljuk (tapasztaljuk?), hogy a siker az arrogánsaké, a győzelem a hangosaké, itt van egy – még mindig - gyerekarcú, vékony hangú és majdnem minden tekintetben kicsi ember, aki egyik sem ezek közül.  Az öltözőben alig szól, egy kezemen meg tudom számolni, hányszor láttam tőle tizenhat év alatt a pályán agresszív megnyilvánulást, és ha láttam, az is leginkább egy szemrehányó pillantás volt a vele szemben szabálytalankodó felé. És mindezek ellenére nem csupán sikeres tudott lenni, hanem győztes is. Pedig nagyon nehéz akadályokat kellett leküzdenie ezért.

Olyan korán érkezett a Barçához, hogy lényegében kivételt tettek a kedvéért, mert addig nem volt példa arra, hogy ennyire fiatal játékos a klub kollégiumába kerüljön. Meg is szenvedte az első időszakot. Nagyon. Hiába a segítségére kirendelt Victor Valdés, hiába a kivételesen pozitív és engedékeny fogadtatás, elképzelhetjük, milyen sokkoló érzés lehetett számára az első időszak egyedül, távol a családjától. És elképzelhetjük azt is, milyen nehéz lehetett számára ennyire kicsiként helytállni. Mert mind tudhatjuk, milyen az, amikor életünkben először kiszakadunk a szüleink adta védőhálóból és kilépünk a nagyvilágba. Oda, ahol már nincs elfogultság velünk szemben, nincs engedékenység velünk szemben, hanem kőkemény elvárások vannak, nekünk pedig bizonyítanunk kell, hogy érdemesek vagyunk az elismerésre. És szerencsére csak nagyon kevesen kényszerülünk már tizenkét évesen megtenni ezt a hatalmas lépést.

Cruyff óta tudjuk, milyen előnyökkel jár az, ha „gyenge és kicsi” valaki. Egy olyan sportágban, ahol a fizikális erő eldönthet mindent, a „hátrányos” és változtathatatlan testi adottságok egy életre elvehetik a kedvet a focitól, mint karriertől. A hátrány azonban idővel erénnyé változhat, ahogy történt az Andrés esetében is. Egy könnyű és kicsi játékosnak folyamatosan figyelnie kell a pályán minden irányban, különben nem csak a kedvét veszik el a sporttól a kemény belépők, de egyszerűen lehetetlenné teszik az érvényesülését azzal, hogy eltapossák őt a többiek. Eltapossák szó szerint és átvitt értelemben is. Mi lesz viszont akkor, ha kitart valaki és erénnyé kovácsolja a hátrányt? Mindenki másnál fejlettebb térlátás, mindenki másnál fejlettebb játékintelligencia és mindenki másnál gyorsabb gondolkodás a pályán. Ahogy az történt Johan Cruyff esetében is. És Andrés is ezt a vonalat képviseli a Barçában, Pephez, Xavihoz, Messihez és Busquets-hez hasonlóan. Folyamatosan figyel minden irányban és bármikor érkezik hozzá a labda, máris tudja, mit tehet vele, mit kellene tennie vele, de leginkább azt, hogy mit fog tenni vele.

Mindenki tudja, hogy a foci felgyorsult. Az egyre komolyabb fizikális felkészítésnek köszönhetően a letámadás szinte állandó, a terület kevés, gondolkodni nincs idő, dönteni és cselekedni kell pillanatok alatt. És mi történik akkor, ha egy játékos minden egyes pillanatban tudatában van annak, hogy mi történik körülötte? Az jön létre, amiben Andrés is mester. A "jövőbe látás képessége", azaz a mindenki másnál gyorsabb foci.

Életünk során sok emberrel kapcsolatba kerülünk, akik közel állnak hozzánk, azoknak szokásunk becenevet is adni. És talán észre se vesszük, de minél több kedveskedő, elismerő jelzővel illetünk valakit, az annál inkább jelzi, hogy milyen nagyra tartjuk az illetőt. Andrés mellé rengeteg jelzőt párosítottak az évek során. Don, kulcs, talizmán, bölcs, rejtély, üzembiztos, megtartó, alkotó, feltérképező, problémamegoldó, állandó, zseni, alakváltó, térmanipulátor, karmester, szívverés, lényeg, impulzus, művész, illuzionista. És lehetséges, hogy ezek a szavak le is írják a titkát. Ő az a megbízható középpont, aki képes megingathatatlanul állandó lenni, hogy aztán egyik pillanatról a másikra megváltoztasson mindent maga körül és pozitív irányba mozdítsa el a társait, ezzel együtt az egész csapatot is. Miközben ha belegondolunk, ez a kettősség nagyon nagy kihívás és nagyon ritka kincs.

A focipályán, de a mindennapi életben is megtalálhatunk vagy ilyen, vagy amolyan értelemben hasznos embereket, de két ellentétes tulajdonság egyben nagyon ritka. Bizonyos helyzetekben, bizonyos posztokon az állandóság a megbízhatóság nagy érték, más esetekben, más szituációkkal szembekerülve pedig éppen az aktivitás, a cselekvés hasznosabb. Andrés pedig mindkettő. Megvan benne a Barça-DNS, jól viseli a monoton labdajáratást, emellett ő az, aki ha elindult előre, szinte megállíthatatlan volt. És a "szent labdatartást" az elképzelhető legnehezebb szituációkban is fenn tudta tartani: a támadóharmadban. Mert egy dolog a saját védelem vonalában gurigázgatni, egészen más ezt megtenni a betömörült ellenfél miatti egy-két méterekre leszűkült területen. Andrés Iniesta pedig a pályafutása csúcsán közel nyolcvan százalékban tudott pontosan játszani/passzolni a támadóharmadban.

Hogy érzékeljük, ez mit jelent, ott a hatvan százalék már nagyon jó értéknek számít. A hetven pedig kimagaslónak. Nem is tudok hirtelen más, hozzá mérhető példát mondani, mint Messit. Őt pedig a világ valaha volt legjobb játékosának tartják sokan. És a „sokan” nem egyenlő a saját, elfogult szurkolótáborral. Én azt gondolom, a játéka, a sikerei, de leginkább a személyisége miatt Andrést is bátran odasorolhatjuk. A világ valaha volt legnagyobb játékosai közé.

A kicsit, aki a legnagyobbak között tudott helyet követelni magának.

Andrés Iniesta utolsó mérkőzése a Barcában:

FC Barcelona - Real Sociedad

2018. május 20. 20:45, Sport1