Nohátakkor. Nézzünk valami összegzésszerű izét, ami megpróbálná leírni, mi minden történt velünk a kényszerű szünet alatt, illetve, mi az, amiről elmondhatjuk, hogy érezhetően van. Mint pillanatnyi szituáció. Kezdjük is mindjárt a csúcson, azaz a klubvezetésnél.

Én azt gondolom/látom/vélem sejteni, hogy a Barça szurkolóinak (jelentős?) többsége elégedetlen a jelenlegi vezetéssel. És ennek az ellenérzésnek talán egyik legfontosabb oka, hogy a Bartomeu vezette elnökségnek vagy eleve nem is volt szándéka soha, vagy egyszerűen nem sikerült megtalálnia a (közös) hangot a szurkolókkal. Valahogy túl sok az entellektüell távolságtartás, amiből itt-ott néha már-már az arrogancia villan elő, ezzel együtt túl kevés a szimpatikus, kedvelhető figura.

A mi jelenlegi vezetőségünk legfőbb jellemzője, hogy ÖLTÖNYÖS, annak minden vonatkozásával. Merev, élére állított, frissen vasalt, hűvös, olykor fensőbbséges, összességében egy olyan karakter, amivel nagyon nehéz együvé tartozónak gondolnia magát bárkinek is. Nevesíteni pedig azért nevesítem az ellenpontot, mert azzal jobban fogható, nem pedig azért, mert azt gondolom, hogy például Laporta visszatérése abszolút garancia lenne egy újabb Kánaán eljöttére.

De elég, ha visszagondolunk arra, milyen jó érzés volt egy olyan elnököt látni Laporta személyében, aki bármilyen fenntartás nélkül képes volt széles vigyorral öklözni a levegőbe egy Realnak lőtt gól után. Valamint még szélesebb vigyorral kezet fogni annak elnökével egy győztes meccs után. Nem pedig a protokoll szigorú betartásával végigülni minden meccset, lényegében azt sugározva ezzel, hogy elnökként meccsen lenni majdnem kényszerű kötelezettség, nem pedig öröm egy, a klub iránt őszintén elkötelezett szurkoló számára, aki amúgy mellesleg egyben a klub elnöke is. A protokoll szigorú betartása azonban magával hoz egy másik jelenséget is. Azt, hogy a jelenlegi vezetés erőtlen. Ha úgy tetszik, nem (elég) tökös.

Persze, egy ilyen jelentős pozíciót birtokló ember/vezetőség legyen kulturált, mégiscsak egy világszerte ismert gigacég arca is egyben. Persze, nem feltétlenül szükséges olyan szinten elszaladni a vagánysággal, hogy a világ szeme láttára, gyakorlatilag seggrészegen ünnepeljük meg a csapat egy jelentős győzelmét.

De azért érezhessük már azt, hogy van valami értékelhető sportdiplomáciai súlyunk, ha a klubot érintő döntéseket hoznak illetékes szervek, ne csupán bólogassunk mindenre a minél magasabb bevétel reményében. Vagy például alakítson már ki a klub határozott álláspontot a Katalóniát, a katalánokat érintő ügyekben, ne akarjon csupán egy globális gigacég lenni, amelyik minden esetben kizárólag a gazdasági következményeit figyeli a megnyilvánulásainak. És mondom ezt akkor is, ha nekünk itt Magyarországon ennek nem feltétlenül kell számítania. Nem a mi dolgunk, viszont jelzésértékű. Mert ez a jellemzően érezhető erőtlenség megjelenik az átigazolás-politikánkban is.

Mondjuk ki, mert megtehetjük, nálunk nagyobb balfaszok nem nagyon vannak jelenleg a top10-ben. (Top10 értsd: klubok.) Először is, minket mindenki lehúz. És persze, mondhatjuk, hogy ez törvényszerű a nagy kluboknál, az arabok hozta bőséges tőke miatt rengeteget kell költenünk, ha versenyben akarunk maradni. Ugyanakkor ez részben mellébeszélés is, mert jelentős részben arról van szó, hogy bénán tárgyalunk. Folyamatosan mi vagyunk beszorulva, nem vagyunk alkupozícióban, nem vagyunk képesek taktikusan érvelni a magunk érdekében, nem tudunk jó áron jó játékosokat szerezni. Mert erőtlenek vagyunk. Vagy azért, mert a keret hiányosságai, félrecsúszott arányai folyton szorítanak minket, adott játékost meg KELL vennünk, nem pedig opcionális lehetőségként lebeg a háttérben az igényünk. Én legalábbis ezt gondolom, ha sorozatosan azt kell látnom, hogy -, tisztelet a kivételnek - megjön egy játékos, kivárjuk az illendően megszabott időt, amíg véleményt alkotunk róla, aztán végül rendre azt érezzük, hogy „átvertek minket a palánkon”.

Mert valahogy nagyon ritkán tud csak a jó ár-érték arány érzete kialakulni bennünk. Máris hozzátéve, hogy ez persze megint múlik a problémás beilleszkedésen, a szintén problémás koncepciótlanságban, következetlenségben, de rögtön azt is hozzátéve, hogy ez megint erős részben a vezetőség sara. Vagyis nem csupán áron felül hozunk új játékosokat, ráadásul még a legjobbat sem tudjuk kihozni belőlük, ezzel tovább erősítve a képet, hogy sorozatosan pocsékul igazolunk. Ha úgy tetszik, akkor pedig felelőtlenül szórjuk ki a százmilliókat az ablakon. Márpedig ezekkel a bizonyos százmilliókkal is van probléma.

Körülbelül három-négy éve kezdődött el az a vezérgondolat, hogy márpedig mi most elsők leszünk! Na, nem a klubok rangsorában, hanem abban, hogy mi érjük el először az egymilliárdos bevételi határt. Az egyik milliárd már meg is lett, mégpedig dollárban, a másik milliárd -, euróban – még várat magára, és még fog is egyelőre, tekintettel arra, hogy az idei év elszállt minden reményével együtt. Ugyanakkor.

Csak a személyes benyomásomat tudom elmondani, de nekem majdnem a kezdetektől fogva fura volt ez a fenenagy nekibuzdulás ami a stadion felújítását, lényegében majdnem újjáépítését irányozta elő. Megkaptuk a terveket, elfogadásra kerültek, láthattunk látványos animációkat róla, hogy majd hűde jó is lesz, a gond viszont számomra az, hogy sehol nem láttam az anyagi hátterét. Nem volt szükséges a járvány okozta gazdasági sokk sem ahhoz, hogy érezhető legyen, sehogy nem akarnak stimmelni a számok. Aztán teltek az évek és sehogy nem akartak elkezdődni a munkálatok, szembetűnővé pedig most vált az egész leginkább, amikor válság ide, bezuhant világgazdaság oda, a Real elkezdte "szétbombázni" a Bernabéut. Miközben gőzerővel sújtja őket ugyanaz a válság, ami minket is. Vagy akkor lehet, hogy nem is állunk annyira stabilan, mint ahogy látni szeretnénk? Vagy láttatni szeretnék velünk azt?

Évek óta tudjuk, hogy mi költjük a legtöbbet játékosok fizetésére, láthattunk számokat arról is, hogy az első csapat „fenntartása” lényegében „elviszi a hasznot”, és hiába nem vagyok közgazdász, egyszerűen nem értem, miből lenne anyagi fedezet a stadionra, ha csak félig működünk gazdasági társaságként? A félig alatt pedig értem azt, hogy hiába vagyunk modern alapokon működő gazdasági szervezet, a döntés joga továbbra is a szurkolók (közelebbről értsd: sociók) kezében van, akik amúgy rendre meg is akasztják például a hitelállomány növelését. Vagy egyszerűbben szólva iszonyú nehéz (inkább lehetetlen) cirka százötvenezer tag véleményét legalább a szükséges mértékben egyetlen irányba terelni. Vagy esetleg lehet, csak ahhoz kellene a bizalom a vezetőség felé. És talán ebből az ellentmondásos helyzetből ered az „egyetlen” lehetséges megoldás is: el "kell" kezdeni sumákolni.

Ez pedig az a jellemzője a jelenlegi vezetőségünknek, amire aztán nem lehet panaszunk. Kap(t)unk belőle bőségesen. Már eleve egy olyan elnökségről van szó, amelyiknek első szellemi vezére egészen a börtönig jutott, és, ha ki is került végül, valami oka, alapja csak volt annak, hogy odakerült. Mert lehet jönni a Pérez-maffiával, meg egyéb háttérhatalmakkal, ezen a(z anyagi, hatalmi) szinten gyakorlatilag nulla az esélye, hogy idáig fajuljon a dolog. Magyarán szólva vagy látványosan otromba módon kell elcseszni a sumákolást, vagy elég ostobának kell lenni ahhoz, hogy be is boruljon a történet. És egyik jelző sem igazán hízelgő az elszenvedőre nézve.

Bartomeu is megcsinálta a maga „Neymar-ügyét”, lásd a Griezmann átigazolása körüli kétes -, és egyébként pár hete szintén egy, sociók által elindított vizsgálat iránti kérelemmel járó – kifizetések formájában. Ő ráadásul még azzal is megfejelte, hogy sikerült sorozatosan belerúgni az Atléticóba, akik aztán újabb kétes néhánymillió euró ellenében lettek csak hajlandóak "megbocsátani". Lefordítva: hülyeséget csináltunk, az ki is derült, végül meg kellett fizetnünk annak is az árát, hogy ne boruljon ki teljesen a bili. Itt jegyzem meg, hogy a mohóságunk és az otromba "külpolitikánk" eredménye lett visszavonhatatlanul összerúgni a port a PSG-vel, vagy éppen aljas módon belerúgni a Romába is.

Folyamatban van a vizsgálat a „Barcagate” ügyben, ahol állítólag(!) mesterségesen, bentről irányított kampánnyal, hangulatkeltéssel, itt-ott akár rágalmazással gyanúsítják Bartomeut, ezt áprilisban sikerült megfejelni azzal, hogy a még januárban is saját utódjaként jelölt Rousaud-nak kellett távoznia, másik öt igazgatósági taggal együtt. Ezzel együtt rövid időre cselekvésképtelenné is bénítani a vezetőséget. És szintén ezzel együtt erősítve a képet, hogy évek óta gyakorlatilag semmi más nem történik a felsővezetésben, mint politikai játszmák sorozata, a választás évéhez közeledve pedig a saját hatalmi érdekcsoport átmenekítése a következő időszakra. A politikai játszmák közepette pedig egyvalamire biztosan nem jut idő, energia, figyelem: a lényegre.

A lényeg pedig nem más lenne ezen a ponton véleményem szerint, mint a sport. Merthogy mellékesen egy futballklubról beszélünk, még akkor is, ha közelebb állunk egy gazdasági társasághoz, másik oldalról pedig egy politikai párthoz. 2020-ból visszatekintve elmondhatjuk, hogy nagyjából az utóbbi öt évben nincs a sportot érintő koncepciónk. Évről-évre megvannak a marketinget erősíteni kívánó igazolásaink, vannak új jelszavaink (ld. a „We are…”, „We color…” kampány), új arculatunk (ld. a Gaudi, Dali vonalra felhúzott képzőművészeti elemek, benyomások a klub megjelenési formáiban), ami, persze, szükséges, egy valamit azonban kifelejt. Azt, hogy a siker záloga ma Európában a csúcsfociban: a Bajnokok Ligája győzelem. És mi körülbelül egyetlen érdemi dolgot teszünk ennek érdekében: megtartjuk Messit.

Ami azért, valljuk be, nem különösebben nagy kihívás, tekintve, hogy nem akar elmenni. Ezzel együtt viszont nem teszünk köré csapatot, nem hoz(t)unk edzőt, aki egyáltalán elkezdte volna ezt a bizonyos csapatot köré tenni, végül pedig az elmúlt évek tesze-tosza látszattevékenységeinek következtében lassan eljutunk oda, hogy nincs ki köré csapatot tenni. És ez alatt leginkább azt értem, hogy az idő telik, Messi pedig egyre kevésbé képes megfelelni annak az elvárásnak, hogy egy személyben megoldjon mindent.

Nem gondolom azt, hogy Messi személye garancia a Bajnokok Ligája győzelemre, és egyre kevésbé az, tekintve, hogy ha reálisan nézzük a dolgokat, a kora nagyon erősen, és egyre inkább gátolja ebben. Az elpocsékolt éveket viszont lehetetlen visszahozni, annak meg ő már nemigen lehet haszonélvezője, amit esetleg most elkezdünk. A Messi-jelenségnek ugyanakkor van egy másik hátulütője is, ami viszont már nagyon is kellemetlenül érinti a jelenlegi, de főleg a következő elnökséget: a marketing-érték.

Cristiano Ronaldo távozása után valahol ott tartunk, hogy Messi önmagában képvisel akkora marketing-értéket, amit egyébként az egész spanyol bajnokság. Ő most az igazi és tulajdonképpen egyetlen aduász, nem véletlen az, hogy még az egyébként nyíltan Real érzelmű Tebas is folyamatosan szépeket mond róla. Tisztában van azzal, hogy amikor már Leo sem lesz, hatalmasat fog zuhanni a spanyol bajnokság marketing,- és médiaértéke, mert ott tartunk, hogy a clásico, mint csúcstermék két legfőbb arca Messi és Ramos lett. Ami több szempontból is röhejes. Akár szánalmas.

De szánalmas az is, ahol konkrétan mi tartunk. Fogadjuk el, hogy egy csapat életében a marketing-érték majdnem olyan fontos, mint önmagában a játékos sportértéke. Fogadjuk el azt is, hogy egy Barcelonához igazolni azonnal rivaldafénybe állít egy játékost, jelentősen emelve annak hírértékén. Azonnal és a későbbiekre nézve is. Mi most abban a „szerencsés” helyzetben vagyunk, hogy a csapattal együtt leöregedett a támadósor is, tehát nem csupán marketing, de sportszakmai szempontból is fiatalítani kellene ott, ahol az a legdrágább. Miközben nem is volt egészséges az anyagi háttér, de pláne három hónap alatt a nem egészséges inkább betegre váltott.

Ehhez vehetjük még azt, hogy a tárgyalási pozíciónk gyengült, köszönhetően például annak is, hogy ma már nem mindenáron vonzó lehetőség a Barça játékosává válni, alkalmanként pedig irreális kihívás is, tekintettel az adott poszton kevés játéklehetőségre. Marad még mindig egy játékos számára pozitívumként az irreálisan magas fizetés, aminek irrealitása jelentkezik egyrészt a játékos valós értékében, megfejelve a hasznosságával, amit csökkent a kevés játékperc is, amit végül majd kap. Vagyis, ahogy több másban, itt is ütközik egymással a marketing, illetve a sportszakmai érdek.

És mintha valahogy éppen e két alapelv ütközési pontjai jelentenék a legnagyobb problémát a klub minden szintjén. És összképében is. Szükséges mindkettő, az nem kérdés. Egyik erősíti a másikat, az sem kérdés. Oda-vissza hatnak egymásra, szerencsés esetben egy pozitív összegzéssel, szerencsétlen esetben pedig több kárt okozva, mint hasznot. És én azt gondolom, most, illetve az utóbbi években ez utóbbinak lehettünk szemlélői.

Volt itt egy jól látható folyamat nálunk, amely 2006-ban a BL megnyerésével kezdődött. Előtte éveken keresztül vegetáltunk a középcsapat szintjén, majd jött Ronaldinho, aki egyben maximalizálta a sportot és a marketinget. Aztán jött egy kisebb visszaesés, amelyet követően csúcsra futott a sportszakma, ehhez pedig automatikusan jött a csúcsra futtatott marketing is. Majd egy újabb átmeneti bizonytalan időszak után jött a 2015-ös BL győzelem, a tridentével párosítva, amelynek szintén nem szükséges részletezni a marketing erejét. Majd azóta valahogy félrecsúsztak a dolgok, mégpedig azért, mert az említett sikerkorszakoknak volt egyetlen közös jellemzője: a SPORTsiker! Sőt, először volt a sportsiker és csak azután lehetett annak learatni az anyagi és egyéb hasznait. Merthogy fordítva nem megy! Ez ilyen egyszerű, mégis mintha azóta mi éppen fordítva akarnánk csinálni.

Mostanra odajutottunk, hogy a szakmai oldal alig érzékelhető, ennek viszont eredménye az, hogy hiába akarnánk a marketinget tovább erősíteni, nem igazán megy. Összességében azt érzem, hogy irreálisan sok pénzbe kerül tartani a lépést a csúcsklubokkal, ráadásul rossz oldalról próbáljuk megközelíteni az egészet. Elhanyagoljuk, szőnyeg alá söpörjük a szakmát, a sikerek zálogának az egyéneket gondoljuk, miközben a foci továbbra is csapatsport. Koncepció nélkül akarunk egyéneket a csapatba illeszteni, miközben egyértelmű irányvonal nélkül ők is csak tanácstalanul és ötletszerűen ténferegnek. Értve ezt a pályán, illetve a saját karrierívükben is.

Mindenáron és kizárólag marketing alapokon gondolkodunk (azt már le se merem írni, hogy tervezünk), ráadásul ezt a gondolkodást mindenáron rá akarjuk erőltetni a szakmára is. Miközben minden (jól) működő cégnél nem véletlenül alakult ki az, hogy a gyártást, illetve az eladást két – együttműködő, de - teljesen különálló szervezeti egység végzi. A marketingesek találják csak ki a logót az autó orrára, de a felszerelését már inkább bízzuk másra! Mondjuk arra, aki ahhoz ért.

Közeleg a vezetőségváltás, alig egy év és megtörténik. És én azt gondolom, hiába a hangzatos bejelentések, hiába a szépre festett jelen és jövőkép, rengeteg és nagyon nehéz dolga lesz az új csapatnak, legyen az bármelyik végül. Meg kell tudniuk oldani a generációváltást, az eredménykényszer miatt nagyon rövid idő alatt, ráadásul alapok, előzmények nélkül. Bár lett volna rá akár öt-hat év is, kapnak majd körülbelül kettőt arra, hogy BL-esélyest faragjanak a csapatból akkor, amikor annak a gerince végleg eltűnik. Mindezt ráadásul úgy kellene megoldaniuk, hogy az anyagi lehetőségek és kilátások a legrosszabbak évtizedekre is visszatekintve akár. Ezzel együtt pedig helyre kellene állítaniuk a klub erkölcsi nívóját, sportdiplomáciai súlyát is, mert bőven van mit javítani azokon is. Végül pedig nem csupán átvészelniük kellene a klub valaha volt legnagyobb alakjának távozását, hanem legalább ezzel a ténnyel együtt kellene megtartani a klubot a csúcskategóriában.

Ha pedig ezeket az elvárásokat végigveszem, azt gondolom, meg fogjuk fizetni az árát az eltékozolt, elmismásolt éveknek.