Két vereség után egy nagyon is mutatós győzelem, jöhetnének a fanfárok, eshetnénk a ló túloldalára, mondván, minden rendben, elindult az úthenger. Nos, nem így van. Vitathatatlanul vannak pozitív jelek, amiket a győzelem egyértelműbbé tesz, ezek azonban eddig is (meg)voltak, csak a vereség keserűsége elfedte.

Számomra jelzésértékű az a meccsvégi pillanat, amikor Koeman megöleli Leót. Jelzésértékű, nekem azt közvetíti, hogy Koeman olyan dolgot tett, amit korábbi edzőink „nem is mertek volna”. Mersz alatt értve azt, hogy sem Valverde, sem Setién nem az a kaliber, aki ilyesfajta közvetlenségre ragadtatta volna magát. És értve azt is, hogy azért sem, mert nem volt ilyen kapcsolatuk sem Messivel, sem a csapattal.

Én azt gondolom, hogy ebben a pillanatban kijön az, hogy az edzőnek egyrészt mennyire sikerül megtalálnia a közös hangot az öltözővel, másrészt pedig az, hogy nem értelmezi rosszul a tiszteletet egy olyan kaliber iránt, mint például Messi. Már érkezése előtt sem volt kérdés, hogy Koemannak nem szükséges megküzdenie a tiszteletért, az egyszerűen alapból jár neki a játékosmúltja okán, azon belül pedig konkrétan azért, amit a Barçáért tett.

Nem kérdés az, hogy amit Koeman mond, az „törvény”, az sem, hogy megkérdőjelezni senki nem fogja, van annyira karakteres személyiség, hogy egy „játékoslázadás” fel sem merülhet vele szemben. Más kérdés, hogy majd az elképzelései eredményesek lesznek-e, a lényeg, hogy legalább azt megtudjuk, mit is akar a pályára vinni. Azután majd minősítik őt az eredmények és a játék minősége, de sem Valverde, sem Setién esetében nem gondolom azt, hogy egyáltalán eddig a pontig eljutottunk volna.

A tegnap este másik sokatmondó pillanata számomra az, amikor Pedri lejött és Koeman őszinte, széles mosollyal köszöntötte őt. Már önmagában az hatalmas előrelépés, hogy az edző „megenged magának” egy ilyen őszinte és nyílt gesztust, különösen annak fényében, amihez szoktunk az elmúlt években.

Az elmúlt években ugyanis az történt, hogy a vezetőség faarca, titkolózó, sejtelmeskedő, de legalábbis nulla érzelmeket kommunikáló attitűdje leszivárgott a csapathoz is. (Főleg) Valverde és Setién is kőarccal mondta a semmit, dobálta a közhelyeket, mintha a klubból kiöltek volna minden érzelmet, annak minden szintjét robotokkal feltöltve, majd azután beprogramozva őket a bezárkózásra, a színtelen-szagtalan kommunikációra, végül kiölve minden játékosságot a pályáról is.

Miközben amikor volt szeretnivaló a csapatban, az mind a látványosságnak, a játékosságnak, az önfeledt örömnek volt köszönhető. Közben meg nem is olyan régen ott tartottunk, hogy kínszenvedés volt végignézni a csapat meccseit, és nem is feltétlenül az eredménytelenség miatt, inkább azért, mert általában egy hónap alatt láthattunk annyi (foci)szépséget, amit Ronaldinho, de később akár Messi, Iniesta egy meccsen mutatott nekünk. És miközben a klub éveken keresztül egyet jelentett a nagybetűs FOCIval. De ott tartottam, hogy: Pedri.

Koeman már korábban elmondta, hogy nagyon szereti őt, tegnap pedig azt is láthattuk, hogy ez valóban így van. Széles mosoly, őszinte öröm a játékos felé, megspékelve kiváló pedagógiai érzékkel. Nyilvánvaló, hogy a Real ellen Pedri pocsék volt. Elveszett, bizonytalan, haszontalan. Aztán jön egy újabb komoly ellenfél, Koeman „csakazértis” a kezdőbe teszi, hogy bebizonyíthassa, nem csak a hírekben csodagyerek, hanem ennyire elképesztően fiatalon is benne van, hogy a klub, a futball egyik legendás alakjává nőhesse ki magát.

Koeman már eleve bátor volt ezzel a döntéssel, ugyanakkor tudta, hogy mit csinál. A mosolyában ott van az „ugye mondtam, hogy menni fog” Pedri felé, de az sem kizárt, hogy ez a döntése kulcspillanat volt egy játékos életében. Tudhatjuk, hogy a fiatalok pályafutása akkor lényegtelennek tűnő apróságokon múlhat. Mindenki életében volt ilyen pillanat, amikor eldőlt, hogy eltűnik az alsóbb osztályokban, vagy világklasszis lesz belőle. Olvashattunk róla eleget, megvolt ez Iniestánál, Xavinál, Messinél is. És, bár nem akarok mindenáron hangzatos lenni, elképzelhető, hogy ezt a pillanatot tegnap láthattuk Pedrinél.

Azt ne gondolja senki, hogy mostantól egyetlen diadalmenet lesz a pályafutása, azt se, hogy nem lesznek még akár idén gyengébb meccsei, amit én nagyon fontosnak tartok, hogy Koeman kiváló pedagógiai érzékkel megadta neki azt a pluszt, ami végül a jó irányba mozdította őt.

Fentebb utaltam az általánossá vált hangulatra, amit véleményem szerint a vezetőségnek köszönhetünk. Koeman ebben is újat hozott. És ez szerintem jól lemérhető azon (is), hogy mennyire idézhetők a nyilatkozatai. Luis Enrique utolsó évében sértődött pukkancs volt, bele is untunk az állandósult hisztijeibe. Valverde eleinte még csak-csak érdekes volt, de az utolsó másfél-két évében nulla reakciót lett képes kiváltani belőlünk, a semmitmondás iskolapéldája lett,főleg úgy, hogy a pályán is leértékelődött a csapat. Setién szintén kevésbé sorolható a karakteres személyiségek közé, Koeman ellenben ritkán beszél a levegőbe.

Ő nem a felsőbbrendűség álcája mögül sejtelmeskedik, hanem például egyszerűen elmondja, hogy le akarta igazolni Depay-t, de nem volt rá pénz. Már itt szembement a klubvezetéssel, akik nyilván nem mutatkoztak ekkor sem, kínos lett volna beismerni bármit is, amit elbaltáztak. Koeman szintén nem udvariaskodik az illetékes szervekkel, hanem kimondja a nyilvánosság előtt, hogy szerinte hátrányosan minősítik a csapatot a bíráskodásban. Ez egyik oldalról persze a vesztesek kifogása, másik oldalról viszont nagyon helyes, hogy felhagyott azzal az álságos udvariaskodással, ami a klub sajátja lett mostanra.

Amikor ő azt mondja, hogy a csapatot sújtja a VAR, akkor egyszerűen megteszi azt, amit évek óta senki: kiáll a játékosokért, valamint bizonyítja önmaga győztes mentalitását. Egy tutyi-mutyi vezetőség által kiválasztott, szintén tutyi-mutyi Valverde után itt egy edző, akinek töke is van, és aki nem is fél „kitenni azt az asztalra”. Eleve nem kérdés, hogy a játékosok tisztelték őt, de az ilyen dolgok fogják megerősíteni is ezt a tiszteletet, valamint a bizalmat is felé.

Látva pedig, hogyan hoz vissza egy bukott meccsből egy fiatal csikót, látva azt is, hogy afféle „jó apaként” megöleli Leót, azt gondolom, egy dologban mindenképpen jó úton járunk: a csapat, az öltöző egységének újbóli felépítésében.

Lehetséges, hogy nem lesznek itt elképesztő taktikai varázslatok, bár máris hozzáteszem, hogy tavaly óta elképesztő a fejlődés a labdakihozatalokban, még olyan durva letámadásnál is, mint amit a Juve mutatott tegnap. (Láthatóan fel is hagytak vele egy idő után, pedig még tavaly is egyszerűen összeroppantunk ugyanilyen nyomás alatt.) Lehetséges, hogy nem lesz itt trófeahalmozás, meg győzelmi rekordok halomba döntése, az viszont biztos, hogy Koeman a jelenlegi körülményekből ki fogja hozni a lehetséges maximumot.

„Egyszerűen” azzal, hogy rendbeteszi az öltözőt, a csapaton belüli bizalmat, az általános morált, az egész csapatot körülvevő és átszövő hangulatot.