Zűrös egy szezon áll mögöttünk, zűrösnek tűnik a folytatása is. Közhelynek tűnik, de valóban annyira rendhagyó ez az év eddig, hogy már olyat sem mondhatunk, miszerint a BL-nek lenne esélyese. Viszont így azt se, hogy mi ne tartozhatnánk ebbe a kategóriába.
Előrebocsájtom a poszt nem önmarcangolásról, vagy önostorozásról szól. A poszt csupán leírja azt, amit most már elkerülhetetlenül be kell látnia még annak az utolsó szál elvakult Puyol arcképét a saját tarkójára tetováló fanatikus szurkolónak is, aki néhány éve még elképzelhetetlennek tartotta: itt a vége. Ennyi volt. A korszak, amely nagyjából tíz évvel ezelőtt a szemünk láttára tarolta le a világot és indított hódító útjára, véget ért.
Nem vagyok könnyű helyzetben, úgy alakult, hogy nem láttam az előző három meccset, így lényegében alig van fogalmam arról, mi történt közel másfél hét alatt. Ugyanakkor ez pozitívum is lehet, mert nem befolyásolnak a játékosok megítélésében a közvetlen előzmények. Csak abból indulhatok ki, amit tegnap láttam. Vagy látni véltem.
A Barca idei futballja egy meleg vasárnap estére esett. Olyan dolog történt, ami a szezonban nem nagyon: a csapat könnyedén, vidáman, szórakozva és szórakoztatva futballozott, láthatóan kiélvezve ennek a gyönyörű játéknak minden örömét.
FC Barcelona - Atletico Madrid 2:2
Próbálom én, de nem tudom megérteni, milyen szempontból nem tűnhet úgy ez a szezon (meg az elmúlt kettő) mint egy B kategóriás katasztrófa film.
