Vannak vereséggel felérő győzelmek és győzelemmel felérő vereségek is – nos a tegnap esti egyik sem volt, viszont a jövőre nézve nagyon is bíztató. Annyira mindenképp, hogy a szittyamadridista pribékek önteltségtől sugárzó kinyilatkoztatásait és fröcsögését elengedjük a fülünk mellett és arra figyeljünk, ami a mi csapatunknál történik.

Az ugyanis sokkal, de sokkal fontosabb. (Munkánál, asszonynál, bárminél is.)

Tegnap este valójában semmi különös nem történt: elveszítettünk egy meccset, egy tőlünk ebben a pillanatban jobb, talán erősebb, taktikailag mindenképp előrébb tartó csapattól.  Meg is nyerhettük volna, ha, de ezeket a ha-kat hagyjuk is, részint mert nem visznek sehová, részint pedig a bírózás gagyi, még ha ebben az esetben 100%-osan jogos is.

Na jó, egy kicsit mégis.

A Barca tegnap este nem a legjobb formáját hozta, ha úgy tetszik azt a formáját hozta, amire ebben a pillanatban képes, nem adott sem többet sem kevesebbet. Hozta a kétarcúságát, megmutatta a gyengeségeit, de hála a jóistennek bőséggel mutatta azt is, amiért minden okunk megvan bizakodva tekinteni még a szezon hátralevő részére.

Sajnos azt a kártáyt, mely szerint a bajnokság a mi kezünkben van és ha mindent megnyerünk, bajnokok és kupagyőztesek vagyunk, nem játszottuk ki, (így már a bajnokság nem csak a mi kezünkben van), de ne legyünk telhetetlenek, fiatal barátaim.

Csak nézzük meg, honnan indultunk:

Ez a Barcelona szerencsétlenkedett a bajnokság középmezőnyében a szezon elején, ez szedett be teljesen idióta vereségeket és döntetleneket, ez a csapat bírta alig megverni a Dinamo Kijevet a Camp Nou-ban, ez a csapat kapott teljesen jogosan hármat a Madridtól, négyet a PSG-től, ez a csapat hagyta magát kettővel lehagyni a Sevillával szemben és szórta a pontokat, mint bolond a lisztet.

Ez a csapat volt az, amiért aggódtunk, hogy a szezon végére legyen meg a BL-t érő hely, ez a csapat volt az, aminek a kupás esélyeiért senki egy árva fabatkát nem adott.

És igen, drága testvéreim, ez ugyanaz a csapat, amely néhány hónap alatt kiharcolta azt, hogy tegnap este 11-ig csak rajta a múljon, hogy a két megszerezhetőből hány kupát gyűjt be az idén. És ez az a csapat, amelyik még mindig nem veszítette el egyiket sem.

Néhány poszttal ez előtt azt írtam:

„És itt ragadom meg a lehetőséget, drága testvéreim, hogy kimondjam: legyünk baromira hálásak Koeman-nak, hogy ezt a feladatot elvégzi nekünk, pedig nagyon is tudta, hogy amit elvállal, az minden csak nem hálás. Elfogadta legrohadtabb szerepet, az átmeneti időszak elejét. Megoldja a szántást, a tárcsázást, a boronálást, a vetést, de tudja, hogy új kalászt aratni már nem ő fog.”

Az állításom – bármilyen meglepő – még mindig tartom.

Ez a fickó a csapatba illesztette Pedrit, tökéletesen használja de Jongot, megtalálta Minguezát, focistát csinált Araujo-ból, jól játszatja Dest-et és Dembele-t, nem fél lekapni Busquets-et, nem mindent Messitől vár, sikerrel használ új taktikai megoldásokat, és ami a legfontosabb: testet és lelket adott annak csapatnak, amiből év elején annyit sem néztünk ki, hogy lábon kihúzza a szezont.

Mára ez a csapat akar és tud.

Nem tökéletes még, sok a hiba, a pontatlanság, a bátortalanság néha (lásd a tegnapi első félidőt), sok még a tennivaló, de van, aki tegyen és van, akikkel tegyen.

Úgyhogy pánikra tényleg semmi ok, ezt a meccset elvesztettük, (talán ez a bajnoki címbe is kerül, talán nem), de ami a lényeges, hogy a csapat képe folyamatosan alakul egy olyan Barcelonává, ami a következő idényben minden fronton magabiztosan törhet a legmagasabb célok felé is.