Ha már járt valaki a Camp Nou-ban, akkor tudja, hogy a stadion tetejéről, naplementekor gyönyörű a kilátás, viszont ami a csapatra vár ma este és a következő hetekben, talán még ennél is szebb lehet.

Csak ne essen.

No hát hölgyek és urak, azt kell hogy mondjam igencsak nekünk áll a zászló ezen a héten. Sőt, szinte tálcán kínálja magát az a bizonyos bajnoki trófea, amely olyan, de olyan közel van hozzánk, hogy szinte látjuk rajta Jordi Alba fogainak villanását, ahogyan eloson a bal szélen. Két meccs a világ, ráadásul a nyerhetőbb fajtából.. Kell!

Kialakult egy rossz szokásunk, ami miatt többször szabadkoztam már és ezúttal is megteszem: nem tartjuk az egy meccs, két poszt ritmust. Okokkal különösebben nem fárasztanék senkit, a lényeg, hogy olykor nagyon nem könnyű a blogot a mindennapokba illeszteni. Ugyanakkor április-május magasságában törvényszerűen beáll a fásultság is, néha borzasztóan nehéz megválaszolni önmagunknak a „most aztán ugyan miről írjak?” kérdést. És ez a fásultság olyan szintig képes eljutni, hogy még az igazán impulzív meccsek sem képesek teljesen felrázni az embert ebből.

Elő-előkerül egy ilyen legenda jellegű történet a baráti körömben egy jól szituált fiatalemberről. Ő nagy ritkán (hetente legfeljebb hat-hét alkalommal) alaposan felöntött a garatra, és olyankor mindig azt mondogatta magának némileg galuskás tónusban: "Egyszer már jól be kéne baszni!"

Szombat délután a Huesca otthonába látogat a Barcelona meglehetősen tartalékos különítménye, hogy a bajnokság utolsó meccseinek egyikén hozza a kötelezőt, de legalábbis a minimálisan elvárhatót. A kötelező: nyerni. A minimálisan elvárható: nem veszíteni és nem megfeszülni.