Lehetne foglalkozni sokat a tegnap este történtekkel, azonban nem fogok, mert kevés az időm azt gondolom, hogy előzetesen körülbelül ez volt a reális elvárás. Az ellenfél hazai pályán kitette a szívét a saját közönség előtt, hogy aztán egy óra alatt totálisan szét is hajtsák magukat, nekünk pedig ebben a vegyesvágott, alig játszó csapatunkban pillanatnyilag ennyi van. A továbbjutás minden valószínűség szerint meglesz, illetve máris sokkal érdekesebb, hogy mi lesz a folytatásban.
Nagyot változott a világ a Valencia elleni döntetlen óta. Nem csak a csapattal, de magával Valverdével is.. pontosabban Valverde megítélésével. Az internet sötét bugyraiban is szépen lassan elhalkulnak a „Valverde out” rigmusok, s a többmillió Barca szakértő ugyanilyen tempóban ugrik át a „jÓvanMá, dE mÉrnEm MaLcoLm jÁtsZik” mondókára.. Az FC Barcelona, és don Ernesto tehát köszönik szépen, jól vannak. Stílusosan, gólokkal legyőzve a legősibb riválist valagnyi önbizalmat szerezve tiszteletet parancsolóan húzhatja ki magát a társaság a Sevilla-Tottenham-Inter-Real fogat után... mert ezt bizony faszikáim kimaxoltuk. Agyig.
Egyszer egy volt főnököm egy magánbeszélgetés során azt mondta magáról: én annyira erős vagyok, hogy akkor is csinálok valamit, amikor nem csinálok semmit. Sokat gondolkodtam azon, hogy ez milyen nagyképű duma volt, - ami részben persze igaz is -, de arra is rájöttem, hogy tulajdonképpen amúgy igaza volt. Egy ember, egy karakter akkor igazán jelentős, ha cselekvése, vagy nem cselekvése, ha jelenléte vagy jelen nemléte ugyanannyira lényeges, ugyanakkora hatással bír a környezetére, a helyzetre, vagy annak a csoportnak a működésére, amelynek ő a részese.
Hogy miért érdekes ez a sztori?
Hajtás után mondom:
– mondta volt unottan egy mindenhez (is) értő haverom a bárnak támaszkodva a sarki kocsmában egyik este, amikor megjelentek a turisták. Természetesen egyetlen olasz nem volt közöttük, vagy ha volt is, tán csak egy maroknyi... pont, mint az Interben. Szóval jah, jönnek a digók!
